„A konfliktus az élet tánca, amelyben felfedezhetjük és megismerhetjük saját magunka és mások elképzeléseit” – mondja Marshall Rosenberg, amerikai pszichológus, aki kifejlesztette az erőszakmentes kommunikáció módszerét. Igen ám, de mi van akkor, ha én egyáltalán nem akarok táncolni?
A napokban konfliktusba keveredtem és arra döbbentem rá, hogy hiába akarom jól csinálni, ha a másik féllel nem egy nyelvet beszélünk
Sokan foglalkozunk önismerettel, sokan jutunk el arra a szintre, hogy vizsgáljuk magunkat, érzéseinket, viselkedésünket. Számos szakirodalom is ír arról, hogy milyen megoldási utak, lehetőségek vannak, hogyan viselkedjünk, mit reagáljunk. A coachingban is jelentős szerepet kap ez a konfliktus és annak kezelése. Az egyéni fejlődésünkben fontos szerepet játszik, hogy hogyan oldunk fel/meg dolgokat, így ebben jómagam is próbálok előrelépni. A napokban azonban mégis konfliktusba keveredtem és arra döbbentem rá, hogy hiába akarom jól csinálni, a másik fél nem olvasta ezeket a szakirodalmakat, és hiába próbálkozom, egyszerűen nem jutok előrébb.
Korábban már írtunk a konfliktuskezelési modellről, amely szerint 6 verzió közül választhatunk. Nekem a kompromisszumra való törekvés és a megállapodás a két kedvencem, általában beválik családon belül és üzleti partnerek esetében is. Évek óta használom, élek vele, szerintem a napi rutinom része lett és próbálom a gyermekemet is erre trenírozni. Már nem is nagyon foglalkoztam azzal, hogy konfliktuskezelésben hol tartok, mert úgy éreztem, amire szükségem van, azt nagyszerűen tudom használni.
Az elmúlt hetekben azonban olyan emberekkel hozott össze a sors, akinek a konfliktus szó jelentését sem tudtam volna elmagyarázni, nemhogy a konfliktuskezelési szinteket.
A bevált stratégiám tehát használhatatlanná vált. Nem is nagyon próbálkoztam, rögtön a „feladjuk” és „elkerüljük” kategóriákhoz nyúltam. Nem mentem bele a parázsvitába, nem osztottam meg a nézőpontomat, nem kértem, hogy értsenek meg, nem jelöltem ki célt. Igen, bárhonnan is nézzük, ez a fent említett két kategóriát meríti ki. Azonban egyre többet gondolkodtam rajta és rájöttem, ott, akkor, abban a szituációban, ez volt a jó megoldás.
Mi van, amikor elkerüljük a konfliktust?
Amikor az ominózus vita kirobbant, úgy döntöttem, hogy simán kimaradok belőle. Persze érintett egy kicsit a dolog, de többen voltak a csoportban, gondoltam akik igazán benne vannak, megoldják. A vita egy Facebook csoportban robbant ki és mivel én hoztam létre, hát többé-kevésbé felelősnek éreztem magam. Így napokig elkerültem, végül azonban léptem…
Amikor kompromisszumra törekszünk
Elindultam a kompromisszum irányába, történjen valami olyan, ahol elfogadom amit ők írnak, de nem szeretném, hogy ezen a fórumon folytassák. Finom voltam és nőies, mondanom sem kell, nem ment át.
És jött a feladjuk…
Kiszálltam. Egyszerűen kiléptem a csoportból és hátat fordítottam a konfliktusnak. Ez egyáltalán nem rám vall és a leírások alapján valóban a vesztes oldalra kerültem, mert meghátráltam. Ezek nagyon súlyos szavak és nem éppen a siker íze volt az, amit éreztem.
Emiatt rengeteget gondolkodtam a történteken és rájöttem egy nagyon fontos dologra: valóban kihátráltam, de ez egy olyan tudatos és átgondolt döntés volt, amilyet ritkán hozok. Először is sikerült figyelnem magamra: a reakcióim nem voltak olyan erősek, mint korábban voltak, ha konfliktusba keveredtem.
Képes voltam arra, hogy az érzelmi síkot kordában tartsam és tárgyilagos maradjak. Ez nagyon fontos volt, mert így kevésbé vonódtam bele.
A folyamat egészében (3-4 nap) hideg fejjel gondolkodtam és felismertem, hogy a konfliktus egy része nem rólam és nem nekem szól. Azt is felismertem, hogy win-win helyzet csak akkor érhető el, ha a másik fél is nyitott. Jelen esetben azonban a másik oldalon nem tapasztaltam sem nyitottságot sem egyfajta megoldásközpontú gondolkodást.
Így összességében valóban nem a győztes utat választottam, mégis minimális „veszteséggel”, vagyis aránylag könnyedén átéltem és lezártam az a helyzetet, ahol én valószínűleg sehogy máshogy nem lehettem volna nyertes.
És hogy miért is írtam le mindezt? Azért, mert néha úgy érzem, hogy a jobbnál jobb szakkönyvekből valahogy kimarad az élet.
Kimarad az, hogy a másik oldal nem mindig azt a filmet nézi amit én és nem is biztos, hogy át akar ülni az én mozitermembe. Éppen ezért szükség van olyan köztes megoldásokra, amelyek nem tankönyv szerint alakulnak. Szükség van a megszerzett önismeretre és tudásra de szükség van a mérlegelési képességünkre is.
Te voltál már ilyen helyzetben? Érezted, hogy az a siker, ha visszavonulót fújsz? És lelkileg ezt könnyen élted meg? Vagy bánt, hogy nem mentél előre?
Leadfotó: gratisography.com
[sgmb id=”2″]
