Az élet Észak-Korea elit egyetemén szinte rosszabb, mint a Guantanamoi pokol. Ebben az országban rég megszűnt az „én” és helyét egy agymosott, parancsra teljesítő, vegetáló életforma vette át. A mindennapokról mesél az az írónő, aki misszionáriusnak álcázva magát angolt tanított a Phenjani Egyetemen, hogy megírhassa ezt a könyvet. Olyan információkat és történeteket mesél el, amelyek még soha azelőtt nem jutottak az országhatárukon kívülre…
Amennyiben még nem ismered az éves könyvolvasási kihívásom, olvasd el ezt a cikket, abból minden háttérsztori kiderül, illetve csatlakozhatsz is a lelkes csapathoz. 🙂 Partnerem a kihívásban a HVG Könyvek kiadó. Többek között ők adják a heti könyveket és a 365letszikra olvasói számára a hozzá tartozó könyvkedvezményt is.
Az e heti könyv, amit olvastam és ajánlok:
Suki Kim – Nélküled mi sem vagyunk. Élet az észak-koreai diktatúra elit egyetemén
Észak-Korea a világ legelzártabb országa és a magát misszionárius angoltanárnőnek kiadó írónő – Suki Kim – több hónapot élt önként az egyik (vagy egyetlen) egyetemére bezárva, hogy megírhassa ezt a felkavaró könyvet. Az egyik legjobb szemléltetése az elzártságnak, ha idézek annak a riporternek a leveléből, akivel összetalálkoztak az elit egyetemen és nem beszélhettek. Ezt írta hazaérkezésük után az írónőnek:
Guantanamo ehhez képest wellness hotel, pedig börtöntáborban az al-Kaida és az iszlám szélsőségesek számára. Az egyik egyetem, a másik börtön, mégis sok szerencsét annak a diáknak, aki megpróbálna éjjel kiszökni a kampuszról…
De az az igazság, hogy ott senki nem próbál meg semmit tenni. „Agymosottak”. Nem túlzok. El sem tudod képzelni, miben nőttek fel, így nagyon nehéz megérteni a mögöttes tényezőket és hogy miért nem tesznek semmit. Miért nem kérdőjelezik meg a rendszert? Miért nem kérdőjeleznek meg semmit? Nincs olyan mondat, amelyben ne dicsőítenék a Nagy/Szeretett/Kedves/Magasságos/Napos/Méltóságteljes/Bőkezű/Méltányos/Drága/Egyetlen stb. Vezért.
Kim Suki Phenjanban, Észak-Korea fővárosában
Értékelted már úgy igazán a szabadságod?
Az a kényelem, amelyben itt élve részünk van nem magától értendő. Az, hogy bármikor beszélhetsz a világ bármely pontján élő ismerősöddel, hogy az internet csatlakoztatott a világra, hogy bármikor elmehetsz a boltba, azt mondasz, viselsz, csinálsz, többnyire, amit akarsz, óriási szabadsággal ruház fel. Értékelendő.
De mit szólnál, ha nem mehetnél sehova?
Nem hívhatnál fel senkit, nem nézhetnél TV-t, nem netezhetnél, nem mesélhetnéd el senkinek a problémáid, nem beszélgethetnél senkivel szabadon, nem ehetnél rendes ételt, nem hódolhatnál a hobbidnak, nem láthatnád a családod, nem tanulhatnál, amit akarsz, nem fogalmazhatnál meg kritikát, nem flörtölhetnél, nem mondhatnál semmire véleményt, mivel lehallgatnak. Nem beszélnél semmi fontosról, nem mehetnél boltba, nem akkor kelnél, amikor akarsz, nem lehetnének barátaid, nem utazhatnál, nem lehetnél őszinte, nem ehetnél, amit akarsz, nem gondolhatsz, amit akarsz…. mert Észak-Korában felnőve így tanultad meg és így élsz, különben meghalsz. Vagy a rendszer által, vagy mert nem lettél önállóan gondolkodó, cselekvő ember és a rendszert nélkül meghalnál.
Azt kell tenned és gondolnod, amit a párt akar!
Úgy öltözködni, úgy beszélni, úgy cselekedni, azt tanulni, amit a KDNK akar. Állandóan a Vezért és a rendszert dicsőíteni és azért cselekedni mindent, hogy segíts építeni a hatalmas és virágzó szocialista nemzetet. Azt hinni, hogy a Te országod a világon a legjobb, legszebb, legerősebb és eszméi a legnemesebbek, pedig éheznek, nyomorognak az emberek és a világ már rég lehagyta ezt az elszigetelt országot. Az egyetemen menetelve politikai vezérdalokat ordítva énekelni, amit egyébként is minden hangszóróból üvöltetnek. Minden szobában, tanteremben, házfalon a két vezető Kim Ír Szen és Kim Dzsongil portréit bámulni. Minden ünnepen kimírszeníliát és kimdzsongíliát (ezek virágok) hordani. Hagyni, hogy uralkodjanak feletted és megfélemlítsenek. Mert nem ismersz más valóságot és nem is ismerhetsz meg…
Az újságírónő sokat kockáztatott, hogy a színfalak mögé juthatott
és óriási lélekjenléttel mentette ki a jegyzeteit hónapokon keresztül, hogy megírhassa ezt a könyvet. Szinte folysz a történettel, olyan regényesen mesél és közben vetítődik a belső mozid, ahogy elképzeled az általa papírra vetett világot. De azt a világot még elképzelni is nehéz lehet, hát még benne élni, akárcsak két szemeszter idejére.
Suki Kim is nehezen élte meg azt az időszakot, viszont ahogy a tanítványait egyre jobban megismerte, annál jobban megszerette és még inkább frusztrálta a tehetetlenség érzése.
Amikor kezet fogtam velük, nem mondhattam nekik, hogy hagyják el ezt az elátkozott helyet. Hagyjátok el az elátkozott Nagy Vezetőtöket! Hagyjátok itt, vagy rázzátok fel ezt az országot! Kérlek, tegyetek valamit! Ehelyett csak sírtam, sírtam és mosolyognom kellett! Azt akartam, hogy vállalják fel magukat, és mondjanak „ént” a „mi” helyett, de itt nem létezett „én”. Még a „mi” sem lehetett igaz a Nagy Vezető engedélye nélkül.
Ezeket a huszonéves diákokat nem csak angolra tanította. Annál sokkal többre próbálta meg. Önálló gondolkodásra és a kíváncsiságuk felébresztésére. Hogy sikerült-e becsempésznie a változást az életükbe? Talán kiderül a végén, de addig még nagyon sok életképet tartogat a könyv. Olyan információkat és történeteket, amelyek még soha azelőtt nem jutottak az országhatárukon kívülre…
Hivatalos ajánló:
A Phenjani Műszaki Egyetem hallgatói – az észak-koreai uralkodó osztály gyermekei – naponta háromszor szabályos sorokban masíroznak az étkezőbe, Észak-Koreát és vezetőjét dicsőítő dalokat énekelve: „Nélküled mi sem vagyunk, Nélküled nincsen hazánk.” A könyv amerikai–dél-koreai szerzője egy olyan intézményben vállalt angoltanári állást, ahol minden terem faláról Kim Ir Szen és Kim Dzsongil portréi néznek le rá szenvtelen pillantással. Az élet itt magányos és klausztrofóbiás hangulatú, különösen Kim Suki számára: minden egyes levelét cenzúrázzák, jegyzeteit és fotóit pedig el kell rejtenie a felügyelők, sőt saját kollégái, az evangélikus misszionáriusok elől is. A Nélküled mi sem vagyunk megindító és ritka bepillantást kínál a világ egyik legzártabb országába, és azoknak a kivételezett fiataloknak az életébe, akik egyszerre a rendszer katonái és rabszolgái. Itt elolvashatod az íróval készült interjút, ha még több információt szeretnél a könyvről illetve erről a világról.
A képek forrása: sukikim.com
[sgmb id=”2″]
