Tudtad, hogy a félelem üzemanyagként szolgál számodra, amely kihozhatja belőled a legjobb és a legrosszabb oldaladat is? Hesna szerint mindenképpen. A sokáig háborús tudósítóként dolgozó, majd a Bábel című riportműsorát forgató Prima Primissima díjas Al Ghaoui Hesnával beszélgettem a félelem témaköréről a Félj bátran című könyve kapcsán. Ebben a tabudöntögető könyvben a saját háborús élményeit és más emberek bátor sztoriját megosztva neves kutatókat, világhírű szociálpszichológusokat is kérdezett arról, hogy miként hat ránk a félelem, hogyan befolyásolja a testünket és az elménket, szokásainkat, viselkedésünket. Az interjúból és persze a könyvből rengeteget meríthetsz te is…
Miközben Hesna könyvét olvastam, rengeteg oldalt jegyzeteltem tele és ugyanennyi bölcs gondolatot húztam alá. Nemcsak a háborús élmények és a motiváló emberi történetek izgalmasak, hanem a tudományos hátteret adó magyarázatok is érthetőek, befogadhatóak, ahogy azt már a Bábelben is megszokhattuk. Külön kedvenceim voltak Carol Dweck szemléletváltás módszertanára való hivatkozások, Zimbardo sztorija és Cialdini említése. Letehetetlen és hiánypótló könyv, amely a megdöbbentő történeteken való elképedés mellett alaposan elgondolkodtat a saját félelmeinkről is.
Izgultál, amikor Cialdinivel, Zimbardóval vagy Elliot Aronsonnal találkoztál?
Izgultam, igen. Inkább akkor lenne baj, ha már semmi olyan feladatot nem találnék magamnak, ami előtt izgulhatok. Hiszen az izgalom, ez a pici feszültség jelenti azt, hogy olyasmit csinálok, ami nem rutinszerű és kilök egy kicsit a komfortzónámból. Leginkább Aronson előtt izgultam, hiszen egyetemistaként a „Társas lény” című könyv egy biblia volt nekem, mindig is nagyon érdekelt a szociálpszichológia. Szó szerint remegett a kezem, amikor megnyomtam a csengőt. 🙂
„Ideges vagyok” helyett „Izgatott vagyok!”
Direkt kérdeztem úgy, hogy izgultál-e, és nem azt, hogy féltél-e. Hiszen ahogy a könyvedben is olvastam, a megfogalmazásnak óriási jelentősége van az érzett állapotban. Ha egy félelmetes szituáció előtt, amikor stresszelsz, ideges vagy (pl. színpadi szereplés, állásinterjú) nézőpontot váltasz és azt mondod, hogy most nem szorongsz, hanem izgulsz, akkor már megváltozik a félelem iránya. Kiszámíthatatlan negatívból kíváncsi pozitív lesz. És voila! Én már sok esetben alkalmaztam ezt a praktikát és nagyon is beválik. Próbáld ki!
Te mindig tudatosan foglalkoztál a félelemreakcióiddal? Például hogy mi történik a testedben, és hogy nem félsz, hanem csak izgulsz.
Amikor a Bábelt forgattuk még nem fogalmazódott meg bennem a könyv gondolata, de már akkor is voltak olyan adások, ahol kiemelten foglalkoztunk a félelem témájával pusztán azért, mert nagyon érdekelt. Igazából a félelem élettani hatásmechanizmusával kifejezetten a könyv írásakor kezdtem el foglalkozni és akkor kezdtem el tudatosan figyelni a saját reakcióimat is, például az izgalom és a stressz közötti különbséget, hogy mikor melyik viszi le vagy fel a teljesítményemet. A könyvem megírása óta sokat vagyok színpadon és van olyan, hogy 6-700 ember ül a nézőközönségben, amitől hirtelen nekem is összeugrik a gyomrom, de már tök jól tudom alkalmazni azokat a technikákat, amelyekről írok is.
Már én is írtam ebben a cikkben, hogy az emberek jobban félnek a mások előtt való szerepléstől, mint a haláltól. Erre a kutatásra te is hivatkozol a könyvedben.
Nekem az egyik legizgalmasabb felfedezés volt, hogy milyen hatalmas ereje van a tudatunknak. A félelmi reakció során (Cannon-féle reakció) a testünk felkészül a veszély érzékelését követő cselekvésre, és manapság ennek az élettani folyamatnak a lejátszásához nem kell veszélyes terepre, háborúba mennünk, elég egy hétköznapi szituációban belekerülnünk, mondjuk fellépnünk emberek előtt. Ám itt nem az életünket kockáztatjuk, hanem az egónk halálát, hogy felsülünk, megszégyenülünk. Ez a modern társadalmak legerősebb félelme: az egó halála.
Igen, nagyon izgalmas volt a könyvedben a félelempiramis elmélete (dr. Karl Albrecht), ami szerinted megfordul a modern kori társadalmakban. Az piramis alapját a kihalástól való félelem alkotja, majd felfelé építkezve jön a csonkítástól való félelem, aztán az autonómia elvesztése (vagyis a szabadságunk korlátozásától való félelem), majd a szeparációs félelem (elhagyatottság, kiközösítés) és végül a piramis csúcsán az egó halála áll, vagyis azok a dolgok, amelyek veszélybe sodorhatják az énképünket, értékeinket, integritásunkat.
Hogyan tudjuk a hétköznapokban kezelni az egónk halálától való félelmünket?
Nagyon sok tudatosítás szükséges ahhoz, hogy ezt az egész helyzetet kezeljük. Ha megnézzük, minden erre épül. Az összes üzenet, amivel naponta bombáznak minket, hogy valósítsd meg önmagad, az álmaidat, teljesedj ki, élj teljes életet, és mindez összefügg azzal, hogy ki milyen visszajelzést ad a viselkedésünkre, a munkánkra, az általunk posztolt dolgokra. A közösségi média arra a függőségre épít, hogy elkezdje az ember figyelni, hogy hány like-ot és kommentet kap, és észre sem veszik sokan, hogy belecsúsznak egy függőségi állapotba. Az lesz a sikerünk fokmérője, hogy milyen visszajelzéseket kapunk, és ezek borzasztóan áthatják a viselkedésünket, közérzetünket, az önbizalmunkat. Akkor jön a baj, ha az alapkövünké válnak.
Azt a fajta biztonságérzetet, amit mindenki keres, főleg ezekben az időkben, amikor minden arról szól, hogy veszélyes és kiszámíthatatlan világban élünk, a biztonságérzetet tényleg nem a külső visszajelzésekben kellene keresnünk, hanem a belső hitünkből, önbizalmunkból kellene megkapnunk.
Az, hogy az egónk halála áll a hierarchia csúcsán, az számomra azt jelenti, hogy nagyobb kockázatnak érezzük a megszégyenülést, vagy hogy visszautasítanak minket, mint a fizikai halált.
Ehhez hozzátartozik az is, hogy a fizikai halál gondolatától pedig fénysebességgel távolodunk, minél kevesebb közös felületet akarunk vele, mert ez ijesztő, nem akarunk vele foglalkozni. Pedig egy biztos dolog van az életben, hogy egyszer meghalunk. És ezért természetellenes ez a folyamat, miközben az egó halálához kapcsolódó kérdésekre szakirodalmak tömkelegét találjuk. Szóval gyakorlatilag minden erről szól manapság, hogyan tudod magadból a legjobbat kihozni.
Háborús terepeken pont fordítva van a piramis, hiszen ott nem a megszégyenüléstől félnek leginkább, hanem az életüket féltik az emberek. Illetve a gyerekek is olyan ösztönlények, akiknek az egó még nem számít.
És külpolitikai tudósítóként te többször is megtapasztaltad a háborús terepet. Hogy mertél kilépni a biztonság illúziójából és ilyen karriert választani? Hogyan vezetett a világképed háborús övezetekbe?
Ha egy szóban kellene megfogalmazni, a kíváncsiság.
Nem tudatosan választott volt, fokozatosan kerültem rá erre az útra. A jogi egyetem mellett először novellákat kezdtem írni, amikkel besétáltam a Népszabadsághoz, ahol aztán egyre többet publikáltam, először oktatási, diákélettel kapcsolatos cikkeket, majd egyre többet Szíriáról és a Közel-Keletről. Diplomázás után állást ajánlottak nekem a külpolitika rovatnál, ahonnan néhány év múlva a Magyar Televízióhoz kerültem. Itt már lehetőségem volt elutazni is ezekre a helyekre, tudósítóként. Amikor lehetőséged van odamenni és a saját szemeddel látni, átélni azt, amivel amúgy nap, mint nap foglalkozol, ami az életed szerves része, az frenetikus élmény és akkor a veszély is más polcra kerül.
Ugyanaz a képlet volt igaz rám akkor is, amit most is hiszek a félelemmel kapcsolatban, ha találsz egy vágyat, vagy egy célt, ami erősebb, mint a félelmed, és a fókuszt arra tudod helyezni, akkor tud a félelem hajtóerőként működni és akkor tudod átlépni a saját határaidat, amit adott esetben magad sem gondoltál volna. Számomra a kíváncsiság volt az a vágy, hogy ott legyek, lássam, halljam, én tudjam átadni, továbbítani azokat a híreket. Ez a vágy erősebb volt, mint a félelem, ami ugyanúgy ott volt, csak defókuszba került.
És ha már a fókuszváltás, akkor Carol Dweck, akire te is sokszor hivatkoztál a könyvedben.
A félelem szempontjából mennyire fontos a szemléletváltás?
Én először egy kicsit humbuknak éreztem a szemléletváltás témakörét, a rögzült és a fejlődési szemlélet közötti különbségeket, mert az egész olyan megfoghatatlannak tűnt. De amint elkezdtem azzal foglalkozni, hogy min múlik, hogy valaki bele mer-e menni félelmetes szituációkba és mit kezd az élményekkel, rájöttem, hogy Dweck pontosan erről beszélt. A saját történeteimbe ágyazva máris sokkal érthetőbbé váltak ezek az elméletek. Így jöttem rá, hogy akkor tudunk mit kezdeni a félelmünkkel, akkor van bátorságunk elindulni a félelem irányába, és ezeket a képességünket fejleszteni, hogyha elhisszük azt – ami a fejlődési szemléletű emberek sajátja -, hogy egy esetleges kudarc az nem bukás.
Egy esetleges kudarc, az nem bukás! Egy esetleges kudarc nem azt jelenti, hogy az egész kísérlet hiábavaló volt, és értéktelenek vagyunk, hanem azt, hogy eljutottunk a képességeink határához.
Tehát a képességeink határát feszegetjük, ami hozzátartozik a fejlődéshez. Ha el sem jutunk a határainkig, akkor hogyan tudnánk fejlődni? Tehát mindenből tanulhatunk.
Annyi mindenkivel találkoztam, akik borzasztó dolgokat éltek át és nem összeomlottak, hanem képesek voltak ebből tovább nőni, és a rossz helyzetet az előnyükre fordítani. És az a legszebb az egészben, hogy ez tanulható.
Mennyire sokat számít az, hogy milyen a szemléletmódunk abban is, hogy egy traumát miként dolgozunk fel. Gondoljunk a Columbine iskolai mészárlásra, hogy a két elkövető srácot folyamatosan zaklatták korábban, csúfolták, kiközösítették és ők nem tudtak ezzel a traumával mit kezdeni. Valószínű olyan környezetben, szemléletben nőttek fel, hogy az áldozatszerepből csak úgy tudtak kitörni, hogy másokat tettek áldozattá. Még volt egy harmadik srác, akit ugyanúgy zaklattak, ám őbelőle nem egy másokat lemészárló tömeggyilkos lett, hanem alapított egy segítő hotline-t olyan fiataloknak, akiket szintén zaklattak. Ő tudott a rossz helyzetéből gyarapodni.
Ennyire sokat számít a szemléletmód.
Igen, és rengeteget számít az, hogy milyen impulzusok érnek gyerekkorban, mit látunk a szüleinktől, hogy ők hogyan küzdenek meg az élet különböző hányadtatásaival, traumáival és ez minket hogyan segít át a sajátjainkon. Hiszen trauma mindenkit ér gyerekkorában, csak kérdés az, hogy mit hallunk:
- „Fiam, ha ez nem sikerül, akkor hülye vagy, egy senki vagy!”
- netán azt, hogy „Fiam, ha nem sikerül, majd még keményebben próbálkozhatsz.”
A jó hír, hogy a fejlődési szemléletmód bármikor tanulható, hiszen ez egy tudatosítási folyamat. Ha nem így nőttünk fel, az nem azt jelenti, hogy ebben nem tudunk változtatni, maximum egy kicsit nehezebb lesz, mint egy eleve fejlődő szemléletű családban felnőtt embernek.
Sokszor skatulyákban gondolkozunk. Abszolút azt gondolom, mint Dweck, nincs ilyen, vagy olyan ember, gyáva vagy bátor ember. Helyzetek vannak, amiben néha jobban, néha rosszabbul reagálunk és ha éppen rosszabbul, akkor azt legközelebb használhatjuk tanulságként. Ugyanígy a félelmeinkkel sem vagyunk azonosak.
Hogyan tudunk kijönni a skatulyáinkból, a dobozainkból?
Tudni kell egyet hátralépni és helikopter-perspektívából tekinteni a helyzetünkre, hiszen amíg benne vagyunk, kevésbé látjuk a teljes képet. Nekem a könyvvel is az a célom, hogy egy kicsit kitessékeljem az embereket abból a beszorult állapotból, amelyben sokszor éveken, évtizedeken át képesek lehetnek benne lenni.
Viktor Frank, osztrák neurológus holokauszt túlélő volt, aki a koncentrációs táborban megfigyelte az embereket. Amikor kiszabadult, egy fantasztikus gondolatsort írt le.
Az inger és a válasz között van egy tér, és ebben a térben rejlik a mi szabadságunk, hogy megválasszuk a válaszunkat.
Ez annyit jelent, hogy érnek minket helyzetek, amikre aztán reagálunk valahogy és néha nem tudunk mit tenni azzal, hogy az élet borzasztó, megoldhatatlannak tűnő szituációba lök minket. De bármit is tesz velünk a sors, vagy más ember, azt a szabadságunkat soha semmi és senki nem veheti el, hogy mi hogyan döntünk, hogy mit hozunk ki a helyzetből, hogy azt hogyan értékeljük, abból milyen következtetéseket vonunk le. Ez a szabadság itt van a fejünkben.
A tudatosítás pont erről szól. Nyomunk egy stop gombot. Nem ösztönösen reagálunk, hanem képesek vagyunk helikopter-perspektívából látni ezt a teret, ami a szabadságunk, és eldönthetjük, hogy a félelmünk miatt, vagy a félelmünk ellenére cselekszünk.
Nagy traumáknál nagyon nehéz kijönni a helyzetből, de nem lehetetlen.
Igen, és ezt bizonyítja Bassan (palesztin édesapa) és Rami (izraeli édesapa) története, akik az élet legnagyobb tragédiáját élték át. A palesztin apuka lányát egy izraeli katona ölte meg, az izraeli apuka lányát pedig egy palesztin merénylő robbantotta fel. A legkényelmesebb út (bosszú, gyűlölet) egy lépésre volt nekik, és a helyzetükben mindenki megértette volna. Ám ők a nehezebb utat választották, mert azt mondták, hogy a bosszú az a lusták választása és igenis, egy ilyen helyzetből is fel lehet állni, van más választási lehetőség, minthogy gyűlöletben élje le az életét ez a két nép.
Ez a két apuka képessé vált átértékelni a helyzetet, legjobb barátokká váltak, és csatlakoztak egy gyászoló szülői szervezethez, akikkel járják a palesztin és izraeli iskolákat, közösségi helyeket és beszélnek a választási lehetőségről. Ha már velük megtörtént ez a szörnyű eset, hátha kevesebb embernek kell átélni ugyanezt a gyűlölet miatt.
Ők teljesen jól mutatják az inger és válasz közötti szabad teret, ahol megválaszthatjuk a válaszunkat.
Benned mi kelt félelmet egy háborús terepen és egy hétköznapi szituációban?
Én ugyanattól félek, mint a legtöbb ember, a kiszámíthatatlanságtól.
Az életünk 90%-át már kontrollálni tudjuk, de még mindig ott van az a 10%, amit nem tudunk, és ettől megőrülünk. És az erőforrásainkat arra pazaroljuk, hogy ezt a 10%-ot meghódítsuk, miközben pedig az irányításunk alatt lévő 90-re kellene koncentrálnunk, azt a 10-et pedig meghagyni arra, hogy megőrizzük a lelki rugalmasságunkat. Háborús terepen is hiába mentem vissza ugyanoda többször, mindig kiszámíthatatlan volt, milyen veszélyfaktorok vannak és hogy miként tudok működni, dolgozni, reagálni ezekben a helyzetekben.
Én úgy tudtam a félelmeimmel szembenézni, hogy elkezdtem elhinni magamról, hogy bármi lesz, majd akkor jól fogok tudni reagálni.
Enélkül a rugalmasság nélkül az ember hiába próbál meg külső kapaszkodókban biztonságérzetet keresni, nem tud. Ezt csakis belülről tudja az ember kiépíteni és csak úgy, hogy veszi a bátorságot és kilép a komfortzónájából. Ilyenkor találkozik helyzetekkel, amiket ha sikeresen megold, a sikerélményeket tudatosan be is kell építenie az önbizalmába. Egy idő után pedig elkezded elhinni, hogy valóban meg tudod oldani, akármi is jön.
Ez egy folyamat, amit csak akkor lehet építeni, ha elhagyjuk a biztonságos terepet, amiben rutinosan, szinte már csukott szemmel mozgunk nap mint nap.
És a sikerélményeket, legyenek bármilyen kicsik, tényleg nagyon fontos be is építeni az önbizalmunkba. És végül a bizalom. Ez is elengedhetetlen. Hiszen ha nincs meg a világ, a másik ember felé a bizalom, akkor miből táplálkozhat az önbizalom?
Szóval mi az a legfontosabb 3 dolog, amit meg kell tennünk, hogy bátrabbak legyünk és bátrabban álljunk bele a félemletes szituációkba?
- El kell hagyni a biztonságosnak gondolt, ismert terepet, mindig kicsit kilépni a komfortzónánkból, mert ebben a mezsgyében ismerjük meg leginkább magunkat, hogy mire is vagyunk képesek. Ilyenkor elképesztő dolgokat tanulhatunk meg magunkról.
- Az ezekből a szituációkból fakadó apró sikerélményeket is be kell építenünk magunkba.
- Az állandó bizalmatlanság helyett, amely szerint a világ egy kiszámíthatatlan hely, ahol folyton az események áldozatai vagyunk, higgyünk abban, hogy adott esetben, amikor váratlan helyzetbe kerülünk, képesek leszünk jól reagálni, és kezdjünk el bizalommal tekinteni a Világra is!
Sokszor ezt a 3 tényezőt figyelmen kívül hagyjuk, pedig enélkül nem lesz meg a biztonságérzetünk.
Illetve nagyon hasznos praktika Amy Cuddy által használt 2 perces V-hatalmi póz felvétele is, vagyis pusztán az, ahogyan a testünket tartjuk, biológiai szinten változtatja meg a szituációhoz való hozzáállásunkat és végső soron a sikerünket.
Manapság minden manipulál, a politika, a média, a marketing és ez fokozhatja félelmünket és a világgal szembeni bizonytalanságunkat. Mit tehetünk ez ellen?
Először is, ha valamilyen hírnél azt érezzük, hogy túlságosan felzaklat minket vagy más, szélsőséges érzelmet vált ki belőlünk, akkor nyomjuk meg magunkban azt a képzeletbeli stop gombot és vizsgáljuk meg, hogy mégis mi van ennek a hevesebb érzelemnek a hátterében. Ne a mai, szenzációhajhász híradókból akarjuk megtudni a legfrissebb híreket,és állítsuk le a „városi legendákat” pletykáló embereket, valamint ne lovaljuk bele magunkat dolgokba, legyen meg egy egészséges kritikus szemléletmódunk. E nélkül beleveszünk a manipulációs áramlatokba.
Sajnos a kreatív gondolkodáson kívül a 21. század másik legfontosabb készségét, a kritikus gondolkodást pont nem tanítják a gyerekeknek az iskolákban és ehhez jön még a rugalmasság, pedig talán soha az életben ezelőtt nem volt szükség ennyire arra, hogy rugalmasak legyünk. Hiszen a folyamatosan és irtó gyorsan változó világunkkal csak így tarthatunk lépést. És csak akkor tudunk rugalmasak lenni, ha megfordítjuk a félelem fókuszát.
Igen, ezért jó, ha szülőként arra tanítjuk a gyerekeinket, hogy ne mindig a megszokott biztonsági zónában akarjanak mozogni, mert akkor pont ezt a rugalmasságot nem tudják elsajátítani. És persze ez nehéz, hiszen borzasztó nagy bizalom kell a szülő részéről, hiszen azzal is jár, hogy nem mindent fogunk tudni kontrollálni velük kapcsolatban sem.
Ezért voltak például az én szüleim csodálatosak, mert egy csomó olyan szituációba beleengedtek, amit ők nem tudtak kontroll alatt tartani, és ami veszélyeket is tartogathatott. Például 16 évesen kiengedtek egy évre Amerikába, amikor Soros-ösztöndíjat kaptam, illetve 12 évesen Angliába cserediák programba. Ehhez kell az a bizalom a világ iránt, a gyereked iránt, illetve az iránt, hogy pont ebből tanulja meg azokat a készségeket, ami által képes lesz alkalmazkodni a jövőben bármihez. Hiszen valóban, egyre kevésbé látjuk azt, hogy mi lesz 5-10 év múlva.
Tehát akkor adjuk a legjobb útravalót a gyerekünknek, ha képesek vagyunk bízni benne és egy nagyobb teret adni neki.
Valamint nem szabad a gyerek elöl titkolni a félelmeinket, mert attól, hogy nem mondjuk ki, ő még ugyanúgy érzi és idővel a saját félelmeként fogja azonosítani, ami szorongásokhoz vezethet.
Anyaként hogyan tudod alkalmazni ezt a szemléletet?
Persze, könnyű szakértőként prédikálni és abszolút más a szülői szerepkörben, érzem én is. Álltam szembe már dilemmákkal, például 3 éves volt a lányom, amikor azon tépelődtem, hogy el merjünk-e indulni a húgomhoz Szenegálba, mert ugye hosszasan repülni kell, ráadásul az ember tart mindenféle fertőzéstől, és még sok más kétség dolgozott bennem, annak ellenére, hogy én már bejártam a világot. De amikor a gyerekedről van szó, minden kicsit más megvilágításba kerül. És ekkor rájöttem, hogy na, pont ez az amiről beszélek, hogy igenis, ott leszek vele, vigyázok rá, biztonságban lesz, eleve olyan helyre megyünk, ahol a húgom évek óta él a gyerekeivel.
De időben és térben távol lenni mindig egy kicsit ijesztőbb, minden veszély felfokozódik, ám minél jobban közelebb mész ahhoz a dologhoz, amitől tartasz, annál jobban látod a lehetőségeket és annál kevésbé lesz rémisztő. Csak el kell indulni afelé és nem az ellenkező irányba, ahogy sokan teszik.
Mit tanácsolsz az olvasóknak a félelem kezelésével kapcsolatban?
Az aggodalom és a befolyásolás köre egy remek praktika. Az előbbi, külső körbe tartoznak azok a dolgok, amelyeket nem tudunk befolyásolni, nem tudunk kontrollálni, míg a belső körben lévő befolyásolási körben pedig olyan dolgok helyezkednek el, ami felett van kontrollunk. Próbáljuk a belső kört egy kicsit tágítani és ne a külső körre fókuszáljunk, hiszen ilyenkor a világra fogjuk, ha valami nincs rendben az életünkkel és mi csak a körülmények áldozatai vagyunk. Ez nem jó perspektíva. Szóval a szemléletváltás a kulcs, valamint a 90%-ra koncentrálás a 10% helyett, amit felfoghatunk szabadságként is. Amire nem tudunk hatással lenni, azon kár szorongani.
Az átjárásban nekem nagyon sokat segítette a félelem és szorongás közötti különbség megismerése, amit egy amerikai futurológus interjúalanyom mondott, hogy
a szorongás nem más, mint a félelem megszorozva a fantáziával.
Egy csomószor összekeverjük a félelmet a szorongással, de könnyű szétválasztani ezeket, ha megfigyeljük, hogy a félelem a jelenben játszódik, a szorongás pedig a jövőben. Szorongás az, amikor kinagyítunk egy helyzetet és legyártunk hozzá forgatókönyveket, hogy mik történhetnek. Csakhogy ezek egyáltalán nem biztos, hogy meg fognak történni és én már a jelenemet is elrontom azzal, hogy egy meg nem valósuló forgatókönyvön szorongok. Ez pedig kapcsolódik ahhoz a fent említett külső körhöz, amit nem tudunk megváltoztatni.
Szóval tegyünk egy lépést hátra…
Igen, tegyünk egy lépést hátra, és találjuk meg ezeket a fantáziaelemeket, és akkor már sokat tettünk a félelmeink negatív hatásai ellen. De mégis honnan származnak ezek a vészforgatókönyvek, ezek a fantáziaelemek? Akár egy fel nem dolgozott korábbi élményből, megélt helyzetből, vagy tényleg abból, hogy túl sok híradót nézünk. Az előbbit szakemberrel lehet feldolgozni, az utóbbit pedig úgy lehet elkerülni, hogy olyan tartalmakat fogyasztunk, amelyek nem ezeket a szorongásokat erősítik.
Szóval tudatosan változtathatunk, például azzal hogy több időt töltünk a jelenben, mert általában vagy a múlton rágódunk, vagy a jövőn aggódunk. A hála érzete például nekem sokat segít, hogy a jelenben tudjak lenni és kijöjjek az esetleges alaptalan félelemérzetből.
A jelentudatossághoz kapcsolódik egy idei (2019-es) kihívásom. A robotpilóta üzemmódból való kilépés elősegítésére hoztam létre az 52hét52kihívást, amely az év minden hétére tartogat egy feladatot. Arról szól, hogyan lehetne a frusztráló és rohanó hétköznapokba visszacsempészni valamit, amelytől sokkal elégedettebben, kreatívabban, nyitottabban, boldogabban tudjuk élni az életünket. A rutincselekvésekre is szükségünk van, de ne hagyjuk, hogy azok domináljanak, vegyük át minél többször az irányítást! Próbáljunk ki új dolgokat, szélesítsük a látókörünket, éljük meg másként a hétköznapjainkat! Már közel 1000 főt számlál a kihívásra létrehozott csoport is, amelyhez bármikor lehet csatlakozni.
Visszatérve a témánkra, minden félelem, amiről azt gondoljuk?
Sokszor észre sem vesszük, ha félünk, másnak azonosítjuk be ezt az érzést. Szerintem fontos lenne a negatívnak tartott érzéseket is befogadnunk, elfogadnunk, és elgondolkodni ezeken, mert ezekből rengeteg tanulhatunk. Ilyen például a féltékenység. Amikor haragszunk valakire, mert elért valamit, és ha egy picit megvizsgáljuk ezt az érzést, rájövünk, hogy tulajdonképpen azért haragszunk rá és vagyunk féltékenyek, mert mi mindig féltünk odáig elmerészkedni. De valójában mi is arra vágyunk, de ott van valami félelem, ami az akadály.
Vagyis ez is a saját határainkra figyelmeztet. De ha mi is elindulunk és érünk el kisebb, nagyobb sikereket, máris átkonvertálódik ez a féltékenység valami mássá.
Sokszor nem akarjuk tudomásul venni, hogy félünk, mert az olyan ciki. Azt gondoljuk, hogy csak a gyáva ember fél. Pedig a nagy francokat. Az a bátor ember, aki fél és mégis megteszi azt, amitől tart.
Mit üzennél a 10 évvel fiatalabb Hesnának?
Türelem! Az a fajta türelmetlenség bennem is bennem volt, amit egyre jobban érzek a fiatalabb generációban, hogy minél gyorsabban elérni eredményeket, visszaigazolásokat kapni. És bár úgy tűnhet, hogy az én életem sikerekkel teli, nagyon fokozatosan jöttek nekem is a visszaigazolások és az eredmények. Sokszor azt éreztem, hogy nincs is értelme a külpolitikával foglalkoznom: figyeli ezt egyáltalán valaki, számít ez másoknak is?! Volt, amikor azon is gondolkodtam, hogy elhagyom ezt a pályát. Aztán szerencsére mindig jöttek a kellő időben a pozitív visszajelzések és ez mindig újabb és újabb löketet adott.
Ha az ember alázattal csinálja azt a munkát, és a kritikus pontok ellenére is folytatja, ami iránt elkötelezett, nem foglalkozik túl sokat a külső tényezőkkel, hanem a saját belső iránytűje vezeti, akkor egy idő után azért ez összeáll. Nagyon érdekes. Én ennél a könyvnél azt érzem, hogy nagyon sok olyan mozaik összeállt az életemből, hogy miért csináltam és min mentem végig, és áldoztam rá rengeteg energiát.
Szóval talán ezt üzenném, hogy türelem kell, és alázatos munka, amit nem lehet megspórolni!
Ez talán számodra a siker definíciója is?
Utólag értelmet nyer sok minden, és úgy érzem, hogy ezzel a könyvvel, a félelem, mint tabudöntő téma felvállalásával segítek más embereknek is. Igen, ez talán számomra a siker definíciója. Most egyre több olyan visszaigazolást kapok, hogy tudok másoknak adni, és hát ennél fontosabb mi lehet? 🙂
Csatlakozz most a Szikra Hub-hoz, amely egy kreatív fókuszú tudástár, és fejlődj több mint 300 inspiráló tudásanyagból. Irány a szikrahub.hu! További lehetőségek: SZIKRAMAIL, ONLINE KURZUSOK.
Kreatív szemléletmód a fókuszban – előadások, kurzusok, céges tréningek változatos témákban, rendhagyó nézőpontokból. evaszlafkai.hu
