Előző cikkemben a munka és magánélet egyensúlyáról, mint motivációs eszközről írtam. Ott a munkaadó/vezető oldaláról világítottam meg a kérdéskört. Van azonban a másik oldal, a munkavállalói. Bárhonnan is nézzük, sok esetben még egy vezető is munkavállaló, mert annak is van főnöke, neki is meg kell felelnie legalább egymillió elvárásnak – csak a munkahelyén. És akkor még nem léptünk ki az iroda ajtaján…
A munka és magánélet viszonya a mi felelősségünk
A korábbi cikkből az is kiderül, hogy a munkaadónak milyen komoly felelőssége van a munka-magánélet egyensúly kialakításában. A legnagyobb felelőssége azonban mégiscsak a munkavállalónak, az egyénnek, azaz nekünk van abban, hogy saját életünket hogyan alakítjuk.
Nigel Marsh szerint…
Ezt támasztja alá Nigel Marsh TED előadása is.
Megközelítése azért kimondottan jó, mert nem azt mondja, hogy lépj át mindenen, valósítsd meg önmagad, élj úgy, ahogy neked kényelmes, hiszen mindez lehetetlen. A napi életünkben vannak bizony megváltoztathatatlan tényezők. Be kell fizetni a csekkeket, törleszteni kell a lakást, a gyermeket egyetemre kell járatni és bizony ez mind-mind költséges dolog. Ezt pedig csak fix, általában kiterjedt munkaidővel tudjuk megoldani. Tehát vannak korlátok, amelyek nem átléphetők. Viszont sok-sok napi rutinon változtathatunk ahhoz, hogy kényelmesebben éljünk.
Marsh azt mondja, hogy a munkán (megfelelő kereset, karrier, siker) túl nagyon fontos, hogy hogyan érezzük magunkat fizikálisan, lelkileg, érzelmileg és spirituálisan.
Hogyan vagyunk mi ebben a világban, a szerepköreinkben, a valóságunkban. Ezt lehet egészen mélyen értelmezni, de nem feltétlenül ez a cél. Lehet értelmezni egyáltalán azokra az aspektusokra, aktivitásokra, napi rutinokra, amelyeken akár változtathatok is. Pl. tudom, hogy fittnek kell lennem, ezért heti háromszor futok. Összességében azonban utálok futni. Sétálni szeretek meg biciklizni. Hát lehet ezen változtatni? És jobban leszek tőle?
De mi is a cél?
Fontos továbbá azt is kiemelni, hogy céljaink összhangban vannak-e azokkal az időkorlátokkal, amelyek között élünk. Pl. sikeres cégvezető akarok lenni, ehhez két előléptetésre van még szükségem, az első attól függ, hogy az aktuális projekt kimenetele milyen lesz. Emellett nyáron a Mount Everestet szeretném megmászni, rögtön a Balaton-átúszás után, ezekre már most edzenem kell. De nem ma, mert ma a parkba szeretnék menni, emellett van egy meghívásom egy kiállítás megnyitóra, meg a vacsorát is meg kell főznöm. Ez belefér bármilyen egyensúlyba? Hol csúszott el a dolog? Talán ott, hogy a merjünk nagyot álmodni felszólítást egy kicsit félreértelmeztük… nem azt mondom, hogy ne merjük, csak legyen összhangban a valósággal és legyen összhangban valódi céljainkkal. (Itt pedig egy újabb aspektus jön be, az elengedés, de ez már egy önálló cikket is megér.)
Törd meg a napi rutint!
És itt tényleg az egyén, azaz mi kerülünk előtérbe: nekem mi fontos, én mit szeretnék és valójában hogyan is jutok el oda. Nem óriás lépések kellenek, néha csupán elegendő egy-egy helyen megtörni a napi rutint, hogy a munka és magánélet egyensúlya javuljon.
