Javában tart a vizes VB Budapesten. Még sok megmérettetés van hátra, de vannak versenyzők, akik már „végeztek”. A magyar résztvevők között – a teljesség igénye nélkül – Kormos Villő, Székelyi Dániel, Kasovszky Kristóf, Sömenek Onon Katalin, Olasz Anna, Novoszáth Melinda és Juhász Janka már tudják, hogy milyen eredménnyel zártak.
Szerencsére találtam köztük egy kakukktojást, kitaláljátok, hogy ki az?
Nem az eredményeket vizsgáltam, amikor kakukktojást kerestem.
Az én szememben mindannyian nagyszerű eredményt értek el kivétel nélkül. Életüket, szabadidejüket beáldozva, mindent az élsportnak alárendelve jutottak ki egy világméretű megmérettetésre, ahol rajthoz álltak és olyan feladatot teljesítettek, amelyre én képtelen lennék. Biztosan nem tudnék még 3 méter magasból sem vízbe ugrani (hát még 10-ről), biztosan nem tudnék 10 km-et leúszni a Balatonban (talán az 5 sikerülne, mert volt már rá példa, de biztosan nem 1 óra körüli idővel…
Ezek a sportemberek tudnak valamit, amit én és talán Ti sem tudnátok teljesíteni.
Náluk nincs olyan, hogy nincs kedvem, hideg a víz, fáradt vagyok, ma még ez a süti belefér. Náluk nincs olyan, hogy ma nem állok rajthoz, mert fáj a fejem vagy éppen „megjött”. Ott nincs megállás, bár ezzel nem írok le új dolgot.
Szóval igazából azt néztem velük kapcsolatban, hogy hogyan beszéltek teljesítményükről, hogyan álltak kamera elé, miután meglett a végeredmény. Ez pedig egy kicsit feldühített, mert egyetlen kivétellel (ő lesz majd a kakukktojás) mindannyian csalódottan nyilatkoztak vagy ha nem is voltak csalódottak, magyarázni próbálták eredményüket, amely szerintem egyáltalán nem szorul magyarázatra.
Miért kell azt az eredményt megmagyarázni,
ami sokkal, sokkal jobb, mint amire mi képesek vagyunk? Miért kell azt magyarázni, hogy ugyan páran jobban csinálják a világon, de nem sokan…
Hol van a büszkeség és a siker? És ha ők így kommunikálják, akkor mi mit fogunk levenni ebből és mit érzünk? Szerintem teljesen normális, hogy ha ők hiányérzettel nyilatkoznak, magyarázzák, hogy mit lehetett volna jobban, akkor mi is elhisszük, hogy igazuk van. Tényleg jobban kellett volna indítani, jobban kellett volna koncentrálni, nehezebb programot kellett volna összeállítani és a hajrában is rá lehetett volna még tenni.
Tényleg jobbnak kellett volna lenniük?
És akkor most visszautalnék az egyik legnépszerűbb cikkünkre, amelyben a dánokról van szó. Ott is szerepelt az átkeretezés fogalma, ami egyébként egy nagyszerű coaching eszköz is egyben.
Ha átkeretezzük, akkor elmondhatjuk, hogy szuper dolog, hogy rengeteg számban van magyar résztvevő, tudunk drukkolni, izgulni, együtt érezni és örülni. Mert egy sporteseménynek ez a lényege, legalábbis szerintem.
És hogy visszatérjek a kakukktojásra, remélem nem haragszik meg rám, hogy így fogalmaztam. Ő pedig a csupán 17 éves Juhász Janka, aki a nyíltvízi úszásban mérette meg magát. A verseny után ezt nyilatkozta:
„Az első kör gyilkos volt, de a második körben átestem a holtponton. Ahhoz képest, hogy 17 éves vagyok, ez elég szép”
Valóban szép, gratulálok! Bízom benne, hogy sok-sok ilyen nyilatkozatot hallok a jövőben, mert bárhogy is alakul büszkék lehetünk az összes olyan sportolóra, akik teljesítményük alapján világszínvonalú eseményen vehetnek részt.
P.s.: Hajrá magyarok!
Leadfotó: budapest.varosom.hu
[sgmb id=”2″]
