6 nap vándorlás – 110 km az igazi életért

Szerző: Szokoli Bernadett

Milyen az, amikor két nő úgy dönt, hogy Hollóházától Sátoraljaújhelyen át Nyírbátorig gyalogol? Kalandos, izgalmas, fárasztó és persze emberfeletti. Zsuzsi és Andi mindketten végzett építészek és gyalogos túravezetők, a civil életben pedig Zsuzsi tűzoltó hadnagy, Andi pedig belsőépítészként dolgozik. Úgy döntöttek, hogy nem mindennapi aktivitással töltik a szabadságukat: gyalog, nomád körülmények között nekivágnak egy legalább 110 km-es útnak.

Aki izgalmakra, élményekre, változatos tájra vágyik, annak van egy igazán jó hírünk: nem kell messzi tájakra utazni, kalandok Magyarországon is vannak! Olvassátok szeretettel Varga Zsuzsanna beszámolóját!

Sokan furán néznek rám és kérdezik, miért gyalog, miért nem autóval? No, pont ezért, mert néha kell, hogy az ember feszegesse határait és tapasztalja az igazi ÉLETET.

Az első nap: kezdődik a kihívás!

Még januárban beszéltük meg Andival, hogy az augusztusi hosszú hétvégén legyalogolunk Hollóházától Sátoraljaújhelyre, majd továbbmegyünk az Alföldi Kéktúra (AK) útvonalán legalább Kisvárdáig. És a lényeg, hogy mindezt nomád, sátoros-gázfőzős üzemmódban tesszük meg. Két végzett túravezető (egyébként meg építész) elé semmi sem állíthat akadályt, így augusztus 17-én szombat reggel 4.10-kor indultam 15 kg-mal a hátamon Tatabányáról, Andi csatlakozott Pesten, majd vonatpótlóval, vonattal és busszal jutottunk el a túra kezdeti helyszínére, Hollóházára délután fél 1-re.

Indul a túra - Zsuzsi
Indul a túra – Zsuzsi

Már az első állomásunkon szeretettel fogadtak bennünket. A pecsételést követően hazaiból is megebédelhettünk a kocsmában, sőt, a pultos hölgy a vízkészleteinket is feltöltötte. Indulás után egyből a kezdeti bozótosban elvesztettük a kék jelzést. Sebaj, ezért is tanultunk tájékozódni, hamar visszaértünk a kijelölt útvonalra és meg sem álltunk a Bodó-réti pecsételőig. Nagy-Milic, Kis-Milic, Füzér. Aki már járt erre tudja, milyen csodás a táj, nem véletlenül a Zemplén a szívem csücske. Gondolkoztunk, hol legyen az éjszakai szállásunk, de mikor elértük a Vár-forrást éreztük, hogy még bírjuk tovább, így mentünk még. Füzéren szerencsénk volt, pont nyitva volt a református templom, megcsodálhattuk belülről is, fakazettás mennyezete páratlan.

Füzért elhagyva az Akasztó-hegyi pihenőnél visszanéztünk a megtett útra és döntöttünk, ott éjszakázunk 16,5 km megtétele után. Költői kérdés volt csupán, de vajon miért lett Akasztó-hegy a magaslat neve, vajon milyen múltat és titkokat hordoz? Meg kell hagyni, romantikus a füzéri vár éjszaka kivilágítva. Annyira viszont nem volt az éjszakánk romantikus, a bringaúton több autó is közlekedett az éj folyamán, amire mindig felébredtünk, valamint hajnaltól erősödött a szél is, így az összes ruhát felvéve is fázva aludtunk.

A második nap, irány Alsóberecki

Reggel kelés, sátorbontás, gyors reggeli és fél 7-kor már folytattuk utunkat a „kéken”. Emlékezve merre volt nagy dzsindzsa, mikor utoljára 2 éve erre jártam, volt ahol kiléptünk a szántóföldre, így esett, hogy még krumpliföldön is jártunk. Bózsvához közeledve már találkoztunk több túrázóval, akik szintén a „kéket járták”, pár kedves szó és mindenki ment tovább a maga útján. Bózsva, Kishuta, Nagyhuta, Vágáshuta, erdős területek és aszfalt váltogatta egymást, én meg a túracipőmet szandálra meg vissza, haladtunk igen jó tempóban.

Vágáshután megnéztük Tankiék régi nyaralóját, Andiból jöttek elő az emlékek, erre túráztunk, itt boroztunk, itt fenyők álltak. Pár év alatt mi mennyit változott? A házból kijött az új tulaj, beszélgettünk vele egy kicsit, ők már életvitelszerűen lakják az egykori nyaralót, szeretik. Vágáshuta után ismét sok túrázó keresztezte utunkat, volt, aki szembe jött velünk, volt akivel egyirányba mentünk és kerülgettük egymást, s egy idő után szóba is elegyedtünk.

Bevallom, felmenni a Nagy-Nyugodóra nem esett jól, ott éreztük, hogy elfáradtunk és igencsak hiányzott, hogy nincs egy pad ahová le lehetne ülni.

A kék sávot, ezzel az Országos Kék Túra (OKT) útvonalát elhagyva a kék kereszten ereszkedtünk le Újhelyre. A településre érve ismét kedvességet tapasztaltunk, az egyik házból kijőve szilvával kínáltak minket, vándorokat. A vasúthoz közel egy padon számot vetettünk, meddig tovább, elérjük-e még világosban Bereckit vagy sem.

Ha az ember kinn alszik a természetben kicsit minden átértékelődik, az egyik legfontosabb a víz kérdése lesz.

Mivel végül nem töltöttük fel vízkészleteinket, el kellett jutnunk Alsóbereckibe. Kinéztük, hogy ott hol van kemping, majd ott alszunk, de persze innentől semmi sem úgy alakult ahogy elterveztük. A neten kiírt telefonszámot nem vették fel, majd később közölték, nem hozzájuk tartozik a kemping.

 Nem volt mindig egyszerű az út
Nem volt mindig egyszerű az út

Újhelyről Bereckibe elvileg az Alföldi Kéktúra (AK)végig egy igen forgalmas út mellett halad. Néztük a térképet és döntöttünk, letérünk a betonútról és rövidítünk a Papok-útja felé, azaz a térképen jelzetten egy erdei földúton terveztünk menni a betonút helyett kb. 3 km hosszan. Nem értettük, hogy vajon az AK miért nem arra megy, hát rájöttünk: a kezdetben szépen kinéző szekérút kb. 500 m múlva megszűnt, vadcsapássá keskenyedett, majd az is megszűnt egy nyárfás határában. Nem baj, megyünk tovább a nyárfák mentén, nem lehet eltéveszteni. Majd a nyárfásnak megjelent az aljában az akác is, mely egyre csak sűrűsödött. A rövidítésnek szánt 3 km, távban valóban annyi volt, de ennek fele járatlan akácerdőn át vezetett, annak minden nehézségével. Időben messze gyorsabbak lettünk volna a betonon, viszont ez lett az a szakasz, amihez utána a túra hátralévő részében mindent hasonlítottunk.

Beérve Alsóbereckibe a kocsmába,

volt nagy öröm részünkről, hogy még nyitva van, innivalóhoz is jutunk és engedik hogy megvacsorázzunk asztalnál ülve. Úgy tűnt Juditék kocsmája a környék motorja, pertut ittunk a helyiekkel, betért egy híres cigányzenekar is, akik elhúztak pár nótát, vidáman telt az este. Megtudtuk, hogy a szomszédos Lukából, hogyan lett Bodroghalom, milyen munkalehetőségek vannak és a fiatalok, akik tehetik, nem maradnak itt. A kocsmároséknak hála az éjszakai szállásunk is megoldódott, sátrazhattunk a szemben lévő üres telkükön, így nem siettünk nyugovóra. 41,5 km gyaloglás után végül hajnali 1 körül aludtunk el.

A harmadik nap: Karcsán át a Cigándi gátőrházon túl

Az éjszakai dorbézolásnak természetesen meglett másnap a böjtje, nem tudtunk reggel korán felkelni, az elindulás megcsúszott, ráadásul melegebb napnak ígérkezett, mint az eddigiek. Karosig főút mellett mentünk, kegyetlen meleg volt. A Honfoglaláskori Parkra vetettünk egy pillantást de nem álltunk meg. A faluban összetalálkoztunk a Karosi Turul Egyesület elnökével, aki mesélt a településről, a környékről, az elvándorlásról, a környék jelenéről és múltjáról, hogy régen itt a fő termékek a tej, a méz és a szőlő voltak. Megdöbbentettük, hogy végigmentünk a Papok útján, megtudtuk tőle, hogy régen ez egy igen forgalmas napi használatban lévő út volt, a karosiak azon keresztül jártak be Újhelyre a piacra. Sajnálatos, hogy mára már járhatatlan. Illetve ami engem megragadott, hogy ez egykoron a Bodrog ártere, milyen vizes környék volt, Antal elmesélte, hogy annak idején a dédapja még csónakkal járt udvarolni a dédanyjának a szomszéd településről. Karost elhagyva végre letérhettünk a főútról Karcsáig.

A jelölések nem voltak az igaziak, az útszéli gaz sem volt kicsi, figyelni kellett, nehogy tovább menjünk. Karcsán érezhető volt, hogy ez a falu él! Augusztus 19. lévén a község ünneplésre készült, koncerttel, árusokkal. Az Árpád kori templomnál megint hosszabban elidőztünk. Pont nyitva volt, a szomszédos tájház gondnokát találtuk ott. Ez a hölgy egy igazi mesemondó! Legalább egy órán át ittuk a szavait, mesélt a templom, a falu és a környék mondáiról, tündérekről, lápi lidércekről.

Történetei magával ragadtak, hálás vagyok, hogy mindezt hallhattam. Pácin már egy lényegesen szegényebb településnek tűnt számunkra, a kastély még éppen nyitva volt érkezésünkkor, így tudtunk pecsételni. A parkban estebédeltünk, majd vízkészleteinket feltöltve folytattuk utunkat a Cigándi gátőrházig, mely ma már elveszítette funkcióját. Birkák, terelőkutyák és egy juhász vagy remete lehet, aki ott él. Folytattuk vándorlásunkat a Tiszakarádi főcsatorna gátján, de a nap már lemenőben volt, így mikor találtunk egy sátrazásra alkalmas helyet letelepedtünk. Háttérben a Zemplén távoli vonulatai és a környező fák sziluettje varázslatos éjszakai szálláshelynek bizonyult. 26,5 km-t tettünk meg napközben. Nyugodt, szélcsendes, meleg éjszakánk volt.

A negyedik nap, Cigándtól Kisvárdáig

Reggel kipihenten folytattuk utunkat a Tisza felé. Cigándnál megint letértünk a „kékről”, inkább a házak között mentünk. Utunk a település cigánytelepén vezetett keresztül, az omladozó házak árulkodtak róla mekkora a környéken a szegénység.. Elszomorító, tényleg. A városban egy büfében reggeliztünk, ahol újfent megengedték, hogy megehessük asztal mellett a hazait. Augusztus 20. volt és talán a legmelegebb túranapunk. Már délelőtt 32 fokot jelzett a hőmérő. A Tisza gátjánál tudtuk és értékeltük, amiről oly sokszor megfeledkezünk a hétköznapi életben: hálát adtunk a magas ártéri fáknak és az árnyéknak, mely elért a gátra, a hűs szellőnek, mely hűtötte testünket. Beérve Tiszakanyárba pedig öröm csillant a szemünkben a működő kék kút láttán.

Új szlogenünk lett az út hátralevő részére, hogy jobban örülünk a működő kék kútnak mint a kék útnak.

Tiszakanyárban az Anita büfében picit felfrissültünk, a sátrat ki tudtam teríteni és pikk-pakk megszáradt. Kata nénitől megtudtuk, hogy a településen nem a legjobb a közbiztonság, egy használtruha kereskedés kirendeltségén kívül nincs túl sok munkalehetőség. Szomorúan mesélte, hogyan épület le a település az elmúlt 30 évben. Egykor strandja volt a Tisza-parton, büfékkel, most meg nem lehet bemenni a folyóba és csak a cigánysoron keresztül közelíthető meg gyalogosan. A szivattyútelepig mentünk tovább a rekkenő hőségben, ahol az akácok árnyékában tartottuk meg ebédszünetünket. Nem feltétlenül volt a legjobb hely, bár akkor és ott annak tűnt.

Szőke Tisza a Tiszakanyár melletti Rákóczi-hídról

A zsákjainknak dőlve pihentünk a déli forróságban, de rájöttünk hogy pihenőnek a helyiek rally- és élményerdejét szemeltük ki, mikor egy homokfelhőt csapó mellettünk elrongyoló Ladából ránk kiabáltak: „Mit buziskodtok itt?” Még jó, hogy a kalapjaink eltakartak és valószínű nem tűnt fel nekik, hogy 2 lánynak ordítottak. Ez intő jel volt, hogy menjünk tovább. Rétközberencsen egy kedves hölgy megtöltötte kulacsainkat és bevizezte kendőinket, hála érte.

A pihenők ellenére jól haladtunk, úgy számoltuk, hogy du. 4-5 között beérkezünk Kisvárdára. Csodáltuk a természetet, a tájat a Belfőcsatorna mente tényleg csodaszép volt, mikor egy kidőlt nyárfa keresztezte utunkat. Átkeltünk rajta, tovább mentünk, majd még egy és még egy. S azon kaptunk magunkat, hogy dzsungelharcot vívunk a természettel, hogy utunkat folytatni tudjuk. Kemény tereprendezési munkába kellett kezdenünk, ágakat törtünk, toltunk odébb, adogattuk át fatörzsről fatörzsre a zsákjainkat, hogy átvergődjünk e viharkáros szakaszon. Visszafordulni már nem volt érdemes, hiába néztük a térképet a mocsaras terület miatt oldalra kitérni nem tudtunk így maradt az egyenesen előre menet. 400 m kínszenvedés, melyen 1,5 óra alatt küzdöttük át magunkat.

Rétközberencs és Kisvárda között a Belfőcsatorna
Vajai víztározó

Na, ez túltett a Papok útján! Adrenalin fűtötten küzdöttünk az átjutással, míg végül tényleg elértük azt a részt ahol már látszódott a munkagépek nyoma. Itt éreztük igazán, hogy aznap estére kell a fürdés, mert az embert és erőt próbáló feladatban megizzadtunk rendesen.

Igazi arculcsapásként ért 28,5 km után Kisvárdán, hogy a kemping megszűnt, csak strand van helyette, pedig a kempingnek működő honlapja is van!

Mindegy, jöjjön, aminek jönnie kell, béreltünk egy szobát egy panzióban. Nem volt olcsó, de legalább kicsi. A két ágy mellett a túrazsákok alig fértek el a földön, folyamatos forgalmi akadályt képeztek. Az út közelsége miatt a szobában folyamatosan benzinszagot éreztünk, és éjszakára a szobában olyan meleg volt, hogy nem kellett betakarózni. Papírvékony falak, behallatszódó kinti beszélgetések zaja. A közös fürdő és wc a folyosó végén volt, de legalább volt melegvíz, lényegében ez volt az egyedüli pozitívum benne, hogy tudtunk fürödni.

Mondjon ki mit akar, de szabadban, a sátorban százszor jobb volt a komfortérzet.

Este megbeszéltük Andi nem jön tovább, nekem viszont még volt két nap kivett szabadságom, így én a folytatás mellett döntöttem.

Az ötödik nap, innen már egyedül

Reggel elosztottuk a maradék élelmiszerkészletünket, 5-kor indultunk neki, Andi a vasút állomásra, én a Nyírségnek. Furcsa volt 4 nap után egyedül menni tovább, megszoktam, hogy van kihez szólni, van mellettem valaki. Egyébként szeretek egyedül is túrázni, csak kellett egy jó pár óra, míg erre átálltam, Éreztem Andi hiányát, hisz jó volt együtt vándorolni, remek túratárs!

Anarcsra tartva a térképet nézegetve, kitaláltam, hogy a Czóbel kúria parkjában fogok reggelizni, de „A parkba bemenni tilos, élet- és balesetveszélyes” kiírás fogadott, így picit abszurd módon a falu széli ravatalozó udvarában tudtam leülni enni. Tovább Gyulaháza felé volt egy újabb beborult szakasz, emlékezetett a Papok útja akácosára, de ki lehetett lépni oldalra és a kukoricaföld tövében párhuzamosan az úttal lehetett haladni. Farkas Bertalan szülőfaluja nagyon rendben volt, tiszta, rendezett, az űrhajós múzeum megérte a kitérőt. Örültem, hogy volt a faluban egy pékségnek mintaboltja, így 5 nap után friss kenyérhez és péksütihez jutottam, ezek az élet apró örömei. Nyírkarászon a kocsmában megint kicsit elbeszélgettem a helyiekkel. Itt maradtak fiatalok 2-3000 fős a település. Az egyik bácsi azt mondta, itt csak az nem dolgozik, aki nem akar. Igaz utazni kell, de van munkalehetőség. Vannak kisebbségiek, de igazodtak, dolgoznak. Visszagondolva láttam is őket a falu széli mezőn tevékenykedni.

Ezt követően nagyon nyögvenyelős szakasz következett. Elértem az igaz nyírségi homokot.

Nehéz volt rajta haladni, hosszú egyenes, már majdhogynem unalmas menetelés következett, árnyék is csak héba-hóba, és a hőmérőm 38 fokot mutatott. Ezek után elérni a települést, látni és használni a működő kék kutat maga volt a földi paradicsom. Vizeztem a hajam, a nyakam a ruhám, de pár perc alatt minden megszáradt. A falu közepi bisztóban is kedves volt a hölgy, ajánlotta a mosdót, hogy megtölti a kulacsomat, de az még szerencsére ott tele volt. A legnagyobb, déli melegben indultam tovább Vajára.

Azt hittem itt fogok éjszakázni, de félkettőre beértem a településre. A bolt, ahol a pecsét van, az út túloldalára átköltözött, de segítettek a helyiek megtalálni. A tulajdonos nagyon rendes volt itt is. Kaptam tőle ajándékba hideg italt, csak a jégkrémemet engedte kifizetni, kicsit beszélgettünk a településről, meg hogy milyen neki itt vállalkozónak lenni, majd mentem tovább a Víztározó felé. Ott a fák árnyékában a pihenőpadoknál tartottam egy nagyobb szünetet. Ettem, ittam, átöltöztem, rákészültem a befejezésre. Mivel még gyerek volt az idő el szerettem volna jutni nap végére Nyírbátorba.

Kántorjánosin meg sem állva haladtam Nyírderzsig. Valószínűleg ez az erőltetett menet tette, hogy Derzsen éreztem, hogy elfáradtam. Igaz egész nap meleg volt és már 43 km-t mutatott a lépésszámlálóm, az érzés így nem volt indokolatlan. Kérdeztem, mi a helyzet Nyírbátorban, milyen az odavezető út, ott tényleg üzemel a kemping? Addig-addig beszélgettem a helyiekkel, míg végül elengedtem a továbbmenetelt, miután Katika, a Hangulat Büfé tulajdonosa felajánlotta aludjak inkább nála. Ez a 620 fős kis település tele van kedves emberrel, egyik üdítőt fizették a másik után, nem tudtam elég hálás lenni nekik. Miután este bezárt a büfé, Katikával beszélgettünk még a konyhában, a környékről, vallásról, a temetőkről, a közösségről, álmokról, az életről. Megtudtam, hogy nemrég megálmodta, hogy jövök, hogy jön hozzá egy „UTAZÓ”, akinek segítenie kell, így másnap reggel az álmához hűen kaptam tőle útravalónak kenyeret és sót, valamint egy hála követ. Nagyon örülök és hálás vagyok, hogy volt szerencsém megismerni egy ilyen tiszta szívű EMBERT.

A hatodik nap: Nyírbátor végállomás

Reggel a büfé törzsvendégei, mint régi ismerőst üdvözöltek és jókívánságaikkal a tarsolyban vágtam neki a befejező szakasznak. A szekérút pont ahogy mondták, végig homokos volt, mégis az út melletti nyárfásnak megvolt a maga hangulata. Reggel fél8-ra már beértem Nyírbátorba, hiszen az ipari park mellett vezet el a kék. Az emberek közönyösen mentek a munkába, én meg mosolyogva tartottam a belváros felé.

Nyírbátor szobor

Ez a település tetszett legjobban. Még Szily tanár úrnál tanultam róla építészettörténetből, így majd 20 éve vártam, hogy végre eljussak ide, megnézhessem a csillagboltozatos templomot, mely egyedülálló Magyarországon. A város gyönyörű rendezett sétánya, a gótikus-reneszánsz templomai a múzeuma, a hangulata magával ragadott. Néztem a szobrokat, olvastam a kitett történeteket, vártam, hogy teljen az idő, hiszen a múzeum csak 10 órakor nyitott. Végül ebben is szerencsém volt, mert bár a látogatókat tényleg 10 órától fogadják, voltak már ott dolgozók és beengedtek pecsételni, így elértem a 9:20-as vonatot.

Hatodik és egyben záró túranapomon 10 km-t gyalogoltam a vonat indulásáig. Ezzel a lépésszámláló adatai alapján 165 km-nyi utat tettem meg.

Bár fizikailag megterheli az embert ennyi gyaloglás, a hőmérséklet, a nehezen járható utak, bozótok, a bogarak, különösen a szúnyogok, mégis rengeteg élménnyel lettem gazdagabb és szellemileg feltöltődve értem haza. Ahogy mondtam, néha kell, hogy az ember feszegesse határait és tapasztalja az igazi életet.

TÉGED IS HAJT A KÍVÁNCSI TUDÁSVÁGY? KÖVESD A SZIKRÁKAT A TÖBB EZER FEJLŐDNI VÁGYÓ, KREATÍV NÉZŐPONTRA NYITOTT OLVASÓVAL EGYÜTT: SZIKRAMAILFACEBOOKINSTAGRAM

Ezeket olvastad már?