“A gyerekkorom emléke adott erőt Auschwitzban, és még valami…” – meséli a 94 éves túlélő

Szerző: Szlafkai Éva

“A boldog gyermekkoromnak és a családnak köszönhetem, hogy túléltem a koncentrációs tábort, és utána is tovább tudtam élni, szeretni, bízni. Soha nem néztem vissza” – meséli nekem a 94 éves Ilona – Mizike – néni pesti lakásának nappalijában, miközben egész lényéből egyfajta szerény derű sugárzik. A rokonai nagy részét elvesztette a II. Világháborúban, családját vele együtt fogolytáborba hurcolták a németek, majd a kommunisták semmizték ki, ám az orosz fogságból hazatérő szerelme is ez idő tájt talált rá. Soha nem tartotta fontosnak a múlton való dühös vagy épp a szomorú kesergést, igyekezett a jelenben boldog lenni, és értékelni, ami körülveszi. Szeretetteljes, értékes emberi elveket valló családban nevelkedett, ez adott neki tartást, kitartást egész életében, és innen a szeméből sugárzó derül is. Azt hiszem, és ahogy ő is fogalmaz, a szemléleten múlik minden, bármit ki lehet bírni.

Egy kedves ismerősömmel beszélgettünk nemrég, hogy sok könyv jelenik meg mostanában a II. Világháború témájában, és én is sokat olvastam közülük, különösképp a zsidóságról, a koncentrációs táborokról. Erre felajánlotta, hogy bemutat egy holokauszt túlélő néninek. Feltehettem neki személyesen azokat a kérdéseket, amely a könyvolvasások során is foglalkoztattak, és azok közül is egy irányvonal érdekelt leginkább, hogy mi lehet a közös a túlélőkben? A szerencsén kívül vajon mi tartotta őket életben az embertelen körülmények és a reménytelenség közepette, illetve milyen szemléletmód kellett ahhoz, hogy a megmenekülés után újra tudják kezdeni és egy tartalmas, elégedett életet tudtak élni? A végkövetkeztetés egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége, amelyre nem árt néha figyelmeztetni magunkat, hogy melyek is az igazán fontos dolgok az életben…

Álljon itt most az ő története az én tollamban – kérésére pontos nevek és fotók nélkül -, kiegészítve az események történelmi hivatkozásaival.

A gyermekkor emléke

Olyan gyönyörűséges volt a gyerekkorom, hogy én azt gondolom, ez segített végig. Szép, takaros házunk volt, nagy családban nőttem fel, sokat játszottunk együtt az unokatestvéreimmel, a szüleim rajongtak egymásért – megismerkedésük után apuka egy szekérderék rózsával kérte meg anyuka kezét – és tisztelttel bántak mindenkivel. Anyukám mindig mondta nekünk a nővéremmel, hogy “Ilyen jó ember, mint a ti apukátok, nincs több!” Nem emlékszem, hogy bármikor is veszekedtünk volna, nagyon szerettük egymást. Csodás idők voltak.

családi fotók
A kép forrása

Aztán a 30-as gazdasági világválság idején Abonyból Ceglédre költöztünk a nagypapához, és innen már a szomorúbb emlékek jönnek elő… meghozták az első zsidótörvényeket, amelyek szörnyű előjelei voltak az elkövetkezendő időszaknak. Az első nagyobb csapás, amit átéltem, hogy habár én mindig nagyon jó tanuló voltam, mentem volna gimnáziumba, de sajnos nem lehetett…

Zsidótörvények

A Numerus Clausus (1920. évi XXV. tc.) az egyetemekre való beiratkozást a nemzetiségek országon belüli arányához kötötte. 6%-os alsó korlátot és 15,4%-os felső korlátot állapított meg a törvény rendelkezése.

Első Zsidótörvény (1938. évi XV. törvénycikk ) kimondta, hogy szabadfoglalkozású állásoknál és a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál 20% lehet a zsidók maximális aránya.

Második Zsidótörvény (1939. évi IV. tc.) 6%-ban maximalizálta a zsidók arányát a szellemi foglalkozásokban, valamint megtiltotta zsidók alkalmazását állami közigazgatási és igazságügyi szerveknél, médiában, színházban és középiskolákban.

Harmadik Zsidótörvény (1941. évi XV. tc.) már mindenkit zsidónak minősített, akinek két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született. Megtiltotta a vegyes házasságokat és a zsidó és nem zsidó közötti nemi kapcsolatot.

Mivel nem mehettem gimnáziumba, egy kereskedelmi szaktanfolyamot végeztem. Szegény anyukám azt mondta, hogy “Ha megtanulsz varrni, habár ne kelljen ebből megélned, azt kívánom, de ha csak a gyerekednek meg tudsz varrni egy kisruhát, az már haszon“. Ebben az időben fokozatosan jöttek a problémák, tudtuk, hogy nem jó évek várnak ránk, de nem is képzeltük azt a szörnyűséget, ami történt.

Fokozatosan jöttek a dolgok, fokozatosan…

A gettóban

Emlékszem egyszer csak jöttek a katonák, és mondták, hogy el kell hagynunk a lakást, és a gettóba kell menni. A gettóban régi zsidó lakások voltak, és a kétszobás lakásokba három család költözött be. Még ez is rendben volt, hiszen legalább békében laktunk és együtt voltunk, a három család beosztotta a napi teendőket. Semmilyen értéket nem vihettünk magunkkal, pláne pénzt. Persze pénzt vittünk, de amikor a deportáláskor jöttek értünk a csendőrök, a WC-be dobtuk. Volt Napóleon-aranyunk is, amely nagyon nagy érték volt akkoriban, és mindet elástuk, mielőtt mentünk a gettóba. A baj csak az volt, hogy egyáltalán nem emlékeztünk, hogy hova… ebből volt is egy érdekes történetünk később. Nagyjából két hónapot töltöttünk a gettóban.

Gettósítás – Az egész országra kiterjedő gettósítási akciót néhány hét alatt végrehajtották, június elejéig a főváros kivételével gyakorlatilag az ország egész területén elvégezték. Budapesten csak június végén koncentrálták a zsidókat úgynevezett „csillagos házakba”, amelyek nem egy elkülönült területen álltak, hanem elszórtan az egész városban. 1944. április közepe és július eleje között több mint százhetven gettóban vagy gyűjtőtáborban 437 ezer zsidót zsúfoltak össze.

Aztán egyik nap jöttek a csendőrök és közölték, hogy azonnal indulunk, el kell hagyni a lakásokat.

budapesti getto
A kép forrása

Először pár napra egy templomba zártak minket, majd a kecskeméti téglagyárba tereltek bennünket, a színekben aludtunk, ahol a téglát gyártották. Csak teteje volt a helyiségnek, oldalai nem. Itt még lehetett nálunk néhány holmi, mondjuk egy takaró, és egy kis hátizsák, benne pár ruhaneművel. Semmi más. Én ekkor 18 éves voltam. Itt legalább csinálgattunk valamit, teljesen értelmetlen dolgokat, de itt legalább még dolgoztunk, ám még itt sem tudtuk, hogy mi vár ránk. Aztán egyszer csak jöttek értünk, és betereltek minket tehervagonokba. Rengetegen voltunk bezsúfolva ezekbe a vagonokba, de rengetegen, és persze WC nem volt, csak egy vödör, amit, ha megállt a vonat, ki lehetett önteni. Borzasztó volt. Így utaztunk 5 napig, amíg meg nem érkeztünk a végcélunkhoz. A végállomáshoz. Auschwitzba. Soha nem hallottunk róla előtte…

Auschwitz és Langenbielau

Egy rámpán tereltek le bennünket a vagonokról, amelynek végében ott állt egy német tiszt, akiről még akkor nem tudtuk, de nagy valószínűséggel Mengele volt. Ott állt, és intett, hogy valaki jobbra, valaki balra menjen. Vagyis utólag megtudva épp vezényelte, hogy ki hal meg és ki maradhat még egy darabig életben. Anyukámmal és a nővéremmel együtt minket az egyik irányba tereltek, míg a 96 éves nagyapámat a másik irányba. Mire a nagyapám elkezdte hívni anyukámat, aki odaszaladt hozzá, és támogatta. Vele tartott a másik sorban. A nővéremmel ekkor azt hittük, hogy de jó, nekik nem kell majd dolgozni, visszük nekik a pótennivalót, gondoskodunk róluk…

Minket betereltek a tábor egy részébe, le kellett vetkőznünk anyaszült meztelenre, majd leborotválták az összes szőrünket, kopaszra a fejünket, bespricceltek valami fertőtlenítő anyaggal, adtak egy darab ruhát – minden alsónemű nélkül – és egy bakancsot. Ebben kellett lennünk. Ezután bekerültünk a barakkokba, ahol egy kápó azzal fogadott bennünket, “Nehogy azt higgyétek, hogy egyszer még viszontlátjátok a családotokat. Nézzetek ki az ablakon! Látjátok azt a füstöt? Most égetik el a holttesteiket…”

Zsidó holokauszt Magyarországon – 1941 és 1945 között több mint 400 000, a mai országterületről 200 000[1] magyar zsidó áldozata volt a holokausztnak. Az áldozatok a munkaszolgálatban, a magyar hatóságok brutalitása nyomán, a halálmenetekben, haláltáborokban, tömeges kivégzésekben veszítették életüket. A holokauszt minden tizedik, a legnagyobb megsemmisítő tábor, Auschwitz-Birkenau minden harmadik áldozata magyar állampolgár volt.

Nem sokáig maradtunk a nővéremmel Auschwitzban, mert kiválasztottak bennünket, és elvittek Langenbielauba, vagyis Felső-Sziléziába. Ez is egy láger volt, óriási barakkokkal, de ott már azért életben tartottak minket. Annyit adtak enni, hogy épphogycsak ne haljunk éhen. Egy 3 kilométernyire lévő szövőgyárban dolgoztunk, ahova éjjelente gyalogoltunk. Egy szál ruhában és facipőben. Hóban, fagyban. A legrosszabb az volt, amikor hajnalban órákig kellett vigyázban állnunk a táborban. Csak úgy. És néha odacsaptak a német katonák. De volt közöttük rendes is, például egy alacsony német gyerek, aki, amikor nem figyeltek, mindig odarohant hozzánk, és adott vagy egy almát, vagy egy fésűt, ami nekünk akkor egy kincs volt. Majd mikor közeledtek már az oroszok, minket egy másik táborba, Parschnitz-ba evakuáltak, ahol szintén szörnyű körülmények uralkodtak: napközben ástuk az árkot és mire visszaértünk a táborba, már nem volt mit enni. Sokan belehaltak. Ez a kiszolgáltatott helyzet aztán nem tartott sokáig, mert visszavittek bennünket Langenbielauba, ahol sokkal jobb körülmények voltak, így életben maradtunk. Emlékszem, a sok koplalás és semmilyen ételek mellett az ott kapott céklaleves krumplival a világ legfinomabb eledelének tűnt.

tábor
A kép forrása

Nekünk fogalmunk nem volt arról, hogy május 9-én minden véget ér, de aznap valaki elkiáltott magát, hogy “Vége a háborúnak!”. Sehol nem voltak a német katonák, mind elmenekültek. Kinyitottuk a kapukat, és kimentünk a városba. Az első utunk egy templomba vezetett, ahol szólt az orgona, és ott elkezdtünk zokogni. Ott vigasztalódtunk. Ez egy nagyon élénk emlékem.

Aztán valahogy hazakeveredtünk. Zsúfolt személyvonatokon utaztunk vissza az otthonunkba, Magyarországra.

Újrakezdés, majd ismét

Apukát sok más életerős férfival együtt munkaszolgálatra vitték, ám az Auschwitzba való deportálása helyett a “Kasztner-vonat” utaslistájára, így a táborbeli égetőkemencék helyett ausztriai tanyákra került. Szóval szerencsére viszonylag jó körülmények között dolgozta végig és élte túl a háborús időszakot. Persze amikor elvitték a németek, mi nem tudtuk, hogy milyen sora lesz, anyuka zokogott utána nagyon és egyre azt mondta: “Most láttam őt utoljára…

Apukánk hamarabb ért haza a háború után, mint mi a testvéremmel. Valahonnan megtudta, hogy mi is éppen hazafele tartunk, és ott várt a szomszéd ház kapujában – mert a mi házunk romokban állt, ablak nélkül, teljesen kifosztva. Ott állt szegénykém, és ez volt az első kérdése, hogy “Hová tettétek anyukát, azt a gyönyörű anyukát?“. Ez a legszomorúbb emlékem. Semmi nem érintett meg úgy, mint ez.

Apukám egész életében várta anyukámat. Nem akarta holttá nyilváníttatni, csak a saját halála előtt pár hónappal (1975-ben).

A hazaérkezés után igyekeztünk visszarázódni az életbe. Nagyon szerettük az állatokat, így aztán tartottunk többek között tyúkokat is. Egyik nap arra lettünk figyelmesek, hogy a kapirgáló tyúkok aranypénzeket kapirgálnak ki a földből. Megtalálták az elveszettnek hitt Napóleon-aranyat. Mondanom sem kell, nagyon megörültünk neki, és apukám be is fektette. A nagyapámnak még a háború előtt volt egy ecetgyára, amit ne úgy képzeljünk el, hogy egy óriási termelőüzem. Volt egy helyiség, tele fahordókkal, egyetlen munkás járt oda délelőtt, de príma ecetet gyártottak. Szóval ugyanezt a helyiséget a saját keze munkájával felújította, berendezte, egy óriási fenyőkád állt középen, amiben egy kerék forgatta az ecetet. Apukám minden pénzét beletette 1948-ban. Aztán jött egy másik rendszer, a kommunizmus, és államosították, vagyis 1950-ben elvették tőlünk. Ismét megtörtént.

A történtek után egy ecetgyárban kapott munkát apukám, ahol becsülettel és derűs szemlélettel dolgozott egészen 56-ig. Még a forradalom kitörése előtti napon is ment dolgozni. Aztán pincében töltöttük a következő napokat. Majd feljöttünk, és folyt az élet tovább.

A szerelem

A férjem 6 évig volt munkaszolgálaton, azután 2 évig hadifogságban az oroszoknál Szibériában, de nagyon jó állapotban tért haza, mert borzasztó ügyesen feltalálta magát, és hamarosan vezető beosztásba került a lágerben. Egyik érdekes története, hogy megbízták, építsen egy kórházat. Kérdezték, hogy ki az ács? Persze, hogy jelentkezett, hogy ő ács, pedig életében fát még vágott. Beválogatták, szerencséjére olyan németekkel, akik között valóban volt ács, és egy használható kórházat húztak fel a semmiből. Később megválasztották lágerparancsnoknak, kedvelték őt a többiek, nagyon segítőkész volt.

Mikor hazatért, egyáltalán nem látszott rajta, hogy munkatáborban volt, leleményességgel, derűvel és emberséggel átvészelte azt az időszakot és jó állapotban tért haza.

Maradt Cegléden 5 zsidó család, és az én leendő férjem, mikor hazatért, meglátogatott mindenkit, hogy elbeszélgessen velük az elmúlt időszakról. Minket is meglátogatott. Emlékszem rá, megláttam az ajtóban és csak néztük egymást, majd amikor kikísértem a kapuhoz, azt mondta: “Mi még nagyon sokat fogunk beszélgetni…!” És így is történt. Egymásba szerettünk és 1949-ben összeházasodtunk. Nagyon szépen éltünk hosszú évtizedekig. 🙂 A férjem jóvágású, okos és jó ember volt, bárkivel elkezdett beszélgetni, úgy érezhette, hogy már régóta ismerik egymást. Volt egyfajta aurája.

Én valóban úgy hiszem, hogy annak köszönhetem a derűsebb szemléletemet és ahogyan végigéltem a borzalmas eseményeket, hogy gyönyörű gyerekkorom volt, illetve az is erőt adott, hogy a lágerben, mi a nővéremmel együtt voltunk és együtt is tértünk haza. De ez is a család megtartó ereje.

Az apukám ugyanilyen volt, még öreg korában is látszott a szemén a mosoly. Igaz, kicsit ironikus mosoly, de mindig ott volt a szája sarkában és a szeme csillogásában, így szemlélte a világot: derűsen. Derűsen, akármi történt.

“50 év kellett, hogy beszéljek róla”

Soha nem beszélgettünk az átélt dolgokról sem a többi túlélővel, sem a családdal. Legalábbis a gyerekeimmel nem, az unokáimmal már igen. Olyan rettenet volt ez az egész, nem szerettük volna a gyerekeinket kitenni mindennek a súlyának, nem tudatos volt, de talán ez lehetett mögötte. 50 év kellett hozzá, hogy tudjak róla részleteibe menően beszélni. Az egyik unokám noszogatására kezdtem elmesélni nekik a történteket.

fényképalbum

Azt mondta az unokám, hogy

“mama, ha te már nem leszel, és a hozzád hasonló korú, hasonló sorsúak sem, akkor nem lesz, aki ezt hitelesen elmondja!”

Amikor más túlélőkkel beszélgettünk később, talán a közös bennünk két dolog volt, ami miatt túléltük ezt az időszakot: a szerencse és a természetünk. Akik nem adták fel, és úgy gondolták, hogy ezek után is tovább lehet, tovább kell vinni az életet, közben őrizni az emlékeket, főleg a szépeket, de gondolni a szomorúakra is, és továbblépni, továbbvinni az életet. És lehetőleg úgy kell továbbvinni, hogy a hozzátartozóink – a gyerekeim, az édesapám, a férjem – jól érezzük magunkat, amennyire lehet. Biztosan voltak olyanok, akik nem így fogták fel, de akiket én ismerek, nem volt közöttük olyan, aki nem tudott továbblépni. Aki szorongva, dühösen, sértettségét teherként cipelve állt hozzá, talán ezért nem is él, ezért nem beszéltem ilyenekkel, vagy épp nem derült ki.

A család

Hét dédunokám van, abból valaki messze él, de hál istennek és a technikának, sokat beszélünk Skype videón keresztül (ez nem szerkesztői bővítés, Mizike néni valóban tudja a nevét és használja is aktívan a Skypot). Legutóbb az egyik dédunokámmal matekfeladatot oldottunk meg együtt videón keresztül, nagyjából egy idő alatt számoltuk ki, nagyon jó feje van. A lányom külföldről mindennap felhív Whatsupon, vagy min, így nem költséges, hogy beszélgessünk, és beszélünk is fél-háromnegyed órákat egy nap. A fiam is szinte minden reggel feljön hozzám reggelizni, ha nincs külföldön vagy egy tárgyaláson. Fontos a család és hogy jól érezzük magunkat együtt. Akár merre nézünk a világban, minden fel van fordulva, sokan vannak egymás ellen: az emberek, az elvek, a politika, de ha a család összetart, az mindent tud kompenzálni és az életet továbbvinni.

50 tagú családunk volt a háború előtt – a szüleink, testvéreim, apukám 7 testvére, azok gyerekei -, szóval nagy család voltunk.

A családunk 50 tagjából apuka, Lilike és én jöttünk csak haza Auschwitzból. Hárman.

Hárman építettünk fel újra egy nagy családot. Ha visszamehetnék az akkori énemhez, a táborokat túlélt fiatal lányhoz (szerkesztői kérdés volt, hogy mit tanácsolna magának, ha visszautazhatna az időben), akkor azt tanácsolnám neki, hogy gyerünk, kezdj bele az új életbe és csináljuk! Gyerünk, kezdjünk neki élni! Mert nagyon jól fogunk élni, még ha néha össze is vitatkozunk egymással. A családban meg lehet találni az örömöt, mert bárhová is néz manapság az ember, kevés örömöt lát az emberek között… Az én örömöm a családban van.

Amikor azt kérdezik tőlem, hogy vagyok, a válaszom mindig ez: ifjan és bohón!

Ebből a másodikat hidd el, ha az elsőt nem. A 120 éves születésnapomon még egy jót akarok táncolni! Jó dolog élni!


Amikor azt kérdeztem Mizike nénitől, hogy van-e valami, amit megbánt az életben, akkor erre ő nem elkezdte sorolni a cipelt rossz emlékeket, hanem azt válaszolta, hogy nem gondolkodik rajta. Ahogy ment az élete, próbálta úgy élni, hogy a körülményekhez képest vagy attól eltekintve jó legyen. Nem gondolkodik egyáltalán azon, hogy mi lehetett volna másképp. Az nem létezik. A volna nincs, az csak tönkreteszi a jó pillanatokat, hogy örülni tudjunk a mának, bizakodjunk a jövőben és elégedetten éljünk. Ha van bennünk a helyzetünktől függetlenül egy belső tartás, bizakodás, derűs szemlélet, egyfajta élni akarás, akkor sok rosszat túl lehet élni.

Nagyon köszönöm a beszélgetést, tanulságos és fantasztikus volt ilyen derűs, életigenlő idős hölggyel találkozni. Mindannyiunknak adott egy kis darabkát most ebből a szemléletből, legyenek belőlük szikrák, amelyek tovább hatnak…

Ajánló

Hogyan tovább? Egy különleges dokumentumfilmet ajánlok a témában, amelyből szintén a borzalmakon felülemelkedő élet derűje sugárzik. Fahidi Éva táncos, író szintén 18 évesen került Auschwitzba, ahonnan viszont csak ő egyedül jött haza élve a családjából. A szóban és táncban elmesélt történet a veszteségekről, a kapcsolatokról, a szeretetről és az élet elfelejtett értékeiről szó. Illetve említettem, hogy elég sok könyvet olvastam a témában, de kettő volt nagyobb hatással volt rám: az egyik Dr. Edith Eva Eger – Döntés című könyve, a másik a Mengele-lány. Érdemes elolvasni!

Téged is hajt a kíváncsi tudásvágy, számodra is fontos az önfejlesztés és a kreatív szemléletmód? Ha igen, kövesd a szikrákat a több ezer fejlődni vágyó olvasóval együtt: SZIKRAMAILFB CSOPORT, FBINSTAGRAM, PODCAST, ÉLJ KREATÍVAN KÖNYV ÉS PROGRAM

Ha szikraolvasóként te sem szeretnéd, hogy kihunyjanak a szirkák, TÁMOGASD AZ OLDALT egy kávé árával. Köszönöm!

Leadfotó

Ezeket olvastad már?