Napjainkban egyre több cikk és tanulmány jelenik meg sport témában, kihangsúlyozva annak szükségességét és fontosságát. Igen, ez nem képezhet vitát, hiszen fontos és szükséges. De mit is ad a sport? Mindent… de nem mindenkinek. Sajnos sokszor kudarccal kövezzük ki a jövő nemzedék útját. Sok olyan faktor van, amiről nem szólnak a tanulmányok. Mégis hogyan válasszunk sportágat a gyereknek illetve magunknak? Balassa Rozi, vendégszerzőnk írása.
Kételyek a sportág kiválasztásánál
Mi van, ha rossz sportágat választunk? Testileg és lelkileg is egyaránt értve. Mi van, ha a közösség nem fogad el, vagy csak egyszerűen nem nekünk való? Ha esetleg kergetünk valamit, ami ott sincs? Ha az edző nem látja bennünk a tehetséget, csak a létszámba férünk bele? Mi van, ha senki nem mondja meg, van-e ebben a sportágban esélyed? Mi van akkor, ha te iszonyú ügyes vagy, de esztétikailag nem ez a te sportod? Mi van, ha nem mondják meg, hogy egyéni vagy csapat sportágat válassz?
Hogyan válasszunk a gyereknek sportágat?
Egy ominózus versenyen szembesültem azzal, hogy mennyit árthat az, ami egyébként építhetne. A sportág választás gyereknek pedig még keményebb tészta.
Mennyien próbálják saját álmaikat megvalósítani egy-egy sportágban a gyermekeinken keresztül.
Az a szülő, aki a „Mutasd meg, hogy kell, te dagadt disznó!” – felkiáltással veszi fel a kesztyűt. Talán egyszer ha visszanézhetné a szülő ezeket a pillanatokat, biztosan elszégyellné magát és hagyná, hogy a gyermeke válasszon.
Igen, behatárolja a sportválasztást a divat, a hely, ahol élünk, a barátok…és sorolhatnánk tovább. De kell, hogy adjunk egy célt és eszmeiséget.
A legfontosabb kérdés: Ki akarja, hogy csináld?
Amatőr, vagy versenyszerű…. Hát ez a nagy téma. Meghallgathatjuk a pro- és kontra érveket. De még mindig nem a gyerekről beszélünk. Pedig a legtöbb áldozatot ők hozzák meg. A szülő választ, a gyerek végez… És vajon érdekel minket, az edzőket, a közösséget, hogy min megy keresztül a versenyzőnk? Bólogatunk, de… hányszor hangzott el már: „Hogy mi is túléltük! Ettől leszel más! Ez megerősít!”
Persze nem lehet mindenki eredményes, de vajon felkészítjük-e a gyereket erre?
Vagy elvárjuk tőle, hogy feldolgozza azt, hogy mindazért, amiért megdolgozott, még a neve sem hangzik el, csupán egyszer, kétszer… De elvárjuk tőle, hogy felnőttként viselkedjen, dolgozzon. Miért nem hangzik el az, hogy a munkájáért mit kap?! Az adottságai alapján mire számíthat? Hogyan segítünk neki feldolgozni azt a helyzetet, ha jön egy nála ügyesebb, tehetségesebb? Az, hogy a gyerek indok nélkül háttérbe szorítódik? Attól kevesebb edzésre kell járnia? Nem! Kevesebbet izzad? Nem! Többet csalódik? Igen!
Felnőttként, sportolóként megtapasztaljuk ezeket a kemény helyzeteket, de mi van a gyerekekkel…
Aki jól kezeli, és ahol a környezet is segít abban, hogy feldolgozza, és a megfelelő polcra helyezze, az szerencsés…. de nem beszél senki a csalódott kategóriáról. Arról, hogy a szülő és az edző ordítva beszélnek a gyerek feje fölött, mert ő is ugyanannyit fizet, mert az ő gyereke is tud annyit. Kinek van igaza? Részben mindenkinek, de a kérdésem az, hogy ki törődik a csalódott gyerekkel? Ez nem dán módi…
Vendégszerző: Balassa Rózi | pontblog.hu
