Most épp olyan gondolatokkal, megoldásra váró problémával küzdök, hogyan szeressem meg magam úgy, ahogy másokat szeretni és támogatni tudok. Bális Katus írását olvashatjátok.
35 éves, független, önellátó, párkapcsolatban és egy macskával élő felnőtt nő vagyok. Sok embernek segítettem már életem során, sok embernek nyújtottam támogatást, sok ember sírta már ki magát a vállamon. Szeretem az embereket és hiszek bennük; hiszem, hogy bármit képesek elérni, amit csak szeretnének! De sokkal kedvesebb és elnézőbb vagyok másokkal, mint saját magammal! Elfogadóbb és együttérzőbb minden gondolatom és megnyilvánulásom, ha másokról van szó, mint ha saját magamról lenne szó.
Vajon miért vagyok magammal ilyen szigorú?
Az önbecsülés nem pillanatnyi boldogság, … szükségünk van rá, mert szükségünk van arra, hogy meg tudjunk bízni önmagunkban. (lelkititkaink.hu)
Akarva-akaratlan is fel kell tennem magamnak a kérdést: vajon van elég önbecsülésem?
Amikor Patricia Spadaro – Az önbecsülés művészete című könyvét tanulmányoztam, rá kellett jönnöm, hogy ez bizony még eléggé gyenge lábakon áll nálam.
Kijelenthetem: nincs túl sok önbecsülésem
Amióta elkezdtem a blogomat írni, nekivágtam a Life Coach képzésnek, tanfolyamokra járok, beszélgetek és nyitok emberek felé, nagyon sok pozitív visszajelzés jut el hozzám, melyekért végtelenül HÁLÁS vagyok mindenkinek.
Mondják, hogy őszinte vagyok és értékes, hogy szép a blogom és fotogén vagyok, hogy nagy lelkem van és viccesen írok, hogy hatalmas egyéniség vagyok … Csupa olyan jelzőt használnak rám számomra félig-meddig vad idegen emberek, amiket mindig is hallani szerettem volna talán már gyerek- vagy tinédzser korom óta. Az életem jelenlegi tragédiája pedig, hogy ezeket mégsem vagyok képes igazán elhinni.
Olyan, mintha bemennének a fülemen keresztül a fejembe ezek a pozitív szavak, és azonnal el is tűnnének. Mintha nem lenne kapaszkodójuk a fejemben, amihez hozzá tudnak csatlakozni, hogy befészkeljék magukat.
Sokszor mondom, hogy ha rossz dolog történik velem, vagy ha valaki negatívan nyilvánul meg irányomba, annak számomra szinte semmi hírértéke nincs. Megszoktam, tudom kezelni. Felerősíti ugyan a már megtapasztalt, „rögzült rosszat”, de nem borít ki, nem akaszt ki, nem idegesít fel.
Nem tudom kezelni a pozitív dolgokat, a dicséreteket
A kritikát jól kezelem, de elképzelhetetlenül nehéz számomra kezelni, ha valami jó történik, ha pozitív kritika ér vagy a legdurvább: mások előtt dicsérnek. És ez mind-mind semmi másról nem szól, mint arról, hogy hogyan gondolkodunk saját magunkról, hogy szeretjük-e önmagunkat és hogy mennyire becsüljük saját magunkat.
Pam Grout – E2 című könyvét olvasva ismét megerősítést nyert számomra, hogy egyetlen egy dolgot tudok tenni, ha nem létező önbecsülésemet javítani szeretném:
Változtatnom kell a gondolataimon, hogy változhasson a saját valóságom is.
Nem egyszerű dolog, ha érzetre kb. a semmiből állsz neki építkezni.
Na de nézzük csak mi is a tényállás:
- nincs nagyon önbecsülésem,
- a szar dolgok nagyon megmaradnak,
- a jó dolgokkal meg nem tudok egyszerűen mit kezdeni,
- túlságosan szigorú vagyok magammal.
Mit tegyek hát, ha ezen változtatni szeretnék?
Olvashatok még tizenöt könyvet, elmehetek fejlesztő kurzusokra negyvenezerért … de vajon fog segíteni, ha a szívem, lelkem mélyén nem igazán hiszek? Ha nem hiszek magamban? Szerintem nem fog segíteni!
Ezért hát ismét azt teszem, amit az egyetlen helyes, értelmes és hasznos útnak gondolok: megpróbálok rájönni, hogy hogyan szeressem magam jobban és hogyan állandósítsam ezt az érzést!
Első lépésként
arra gondoltam, hogy összeírom, hogy mi az, amit igazán tudok szeretni magamban. Apróságokat. Aztán megkérdezem a páromat, kollégámat, barátot, hogy mondják el ők is a véleményüket. Ők mit szeretnek bennem? Ők vajon hogy látnak engem? Lehet, ha nagyon ihletett pillanatban leszek, akkor még egy kis kérdőívet is összeállítok 🙂
Biztos vagyok benne, hogy meg tudom győzni az agyamat, a tudatalattimat, hogy értékeljen engem, ha azt hallja, hogy mások is értékelnek.
Második lépésként
mostantól MINDEN NAP elmondom magamnak, – vagy inkább a kis kritikus hangnak a fejemben – hogy szép vagyok. Talán ezt hiszem el magamról a legnehezebben.
Harmadik lépésként
pedig megbeszélem magammal – mert hiszem, hogy ez eredményes – hogy sokkal jóban kell lennem saját magammal. Nem haragudhatok folyton magamra, nem lehetek kritikusabb magammal szemben, mint másokkal szemben. Micsoda nonszensz őrültség, igaz. Aztán mégis mennyien képesek vagyunk rá.
Ti mit javasolnátok még?
MIT TEGYEK, HOGY TUDJAM – szívvel-lélekkel -VÉGRE, HOGY ÉRTÉKES VAGYOK?!
Szeretném azt érezni őszintén mélyen a szívemből, állandóan, hogy értékes vagyok és van létjogosultságom élni, létezni; jogom van elmondani a véleményem! Kiállhatok magamért és megvédhetem magam! Érezni, hogy nem mások véleménye vagyok. Képesnek lenni arra, hogy kimondjam végre, hogy jó vagyok úgy, ahogy vagyok!
Nincs nagyobb vágyam jelenleg.
Vendégszerzőnk: Bális Katus írása és fotója
[sgmb id=”2″]
