Milyen az, amikor létrejön az együttgondolkodás, és érezhetőek az energiák? Vecsei H. Miklós missziója a színpadon, a TEDx előadásában, online és offline jelenlétében is egyértelműen kirajzolódik. Hit az emberekben, a derűben, az élet érdekességében, a kíváncsiság erejében, a tudatos jelenlétben, a szociális egymáshoz fordulás fontosságában, illetve hit abban, hogy a fiatalok okostelefon nélkül, csendben is tudnak majd létezni. Szabó Erik beszélgetni hívta Miklóst a most készülő Bátrak, akik mernek című könyvéhez. Az ő interjúját olvashatjátok.
Gyerekként milyen hatások értek, ami aztán most is meghatározza szemléletedet?
Budapesten születtem és ott is nőttem fel. Hatan vagyunk testvérek. Ez a hat testvér minden cselekedetemnek a magja. Mindenfajta álszentség nélkül természetes volt az, hogy amikor élek, akkor másokért élek. Én egyedül nem sokat érek, csak a Mi ér valamit, az én vagy a te külön-külön nem ér sokat.
Sok hivatáshoz kanyarodhattál volna. Miért a színházat választottad?
Gondolkodtam azon, hogy szociális munkás legyek vagy tanár. Amikor elhagyott egy lány, akkor pap akartam lenni. 17 éves koromban elvittek egy előadásra. Az volt címe, hogy Az ünnep. A Pesti Színházban játszották, azért is érdekes, mert később, életem első szerepe ehhez színpadhoz kapcsolódik. Akkoriban nem akartam a színházzal foglalkozni, sőt, untam is. Jött ez az előadás, azt éreztem, hogy ez minden olyan dolog, amivel foglalkozni szeretnék. Egyértelművé vált, hogy a hitemet, a szerelmemet, a szociális munkát, a tanítást, a közösségben létezést egyesíti a színház.Két órában olyan sűrített élettel találkozunk, olyan kérdésekkel esetleg, amit ebben a mindennapos mókuskerékben nem teszünk fel magunknak.
A Színművészeti kőkemény világával hogy szembesültél?
Nincs dicséret. A Színművészetin nem az a legfontosabb feladat, hogy valamit elsajátíts, vagy valamit megcsinálj jól, hanem ott egyetlen feladat van, hogy megismerd magadat minél mélyebben. Mivel mindig tudsz mélyebbre menni, nem dicsérnek meg, különben megállsz. Nagyon furcsa helyzet, hogy folyamatosan szidnak. Tudod, hogy ez pedagógia, de nem tudsz erre gondolni. Az első két év a rostaév, ami azt jelenti, hogy félévenként egyszer kirúghatnak. Tehát ez nagyon komoly feszültséget jelent. Olyan erős energiája van a színháznak, a Színművészetinek, annyira beszippant, hogy semmi mással nem tudsz foglalkozni egész életedben.
Fotó: Puska Judit
Te kerültél ilyen rostahelyzetbe?
Igen, kétszer is. Leültettek maguk elé az osztályfőnökök, azt mondták, hogy a határán vagyok annak, hogy kirúgjanak vagy ne. Iszonyatos feszültség volt bennem, kialakult bennem olyan, reggelente folytak a könnyeim. Furcsa és idegen állapot attól, amiben felnő mindenki, valószínűleg a katonaság is ilyen lehetett, hasonló hirtelen állapot és változás. Erre azért volt szükség, mert a szerepekben sűrített életet élünk meg. 22-23 évesen képesnek kell lenned eljátszani olyan történéseket, amik a te életedben lehet nem történtek meg, de ahhoz, hogy te jól át tudd adni a drámát, el kell jutni bizonyos lelki mélységekig.
Mire van szükséged ahhoz, hogy életre keltsd a szerepeidet?
Két hónapom van arra, hogy a karakteremmel összeolvadjak érzelmileg, érzékileg. Hogyha Rómeót játszom, akkor Júliáról elhiggyem, hogy ő az én szerelmem. Ha Nemecsek Ernőt játszom, akkor elhiggyem a grundról, hogy az az én országom, az én kultúrám. Bokáról, hogy ő az én legjobb barátom. Ezeket 2 hónap alatt a szívemnek meg kell tanulnia. Estéről estére ezt az érzelmi világot valahogy reprodukálni kell.
A Bátrak, akik mernek című könyvben úgy nyilatkozol a Pál utcai fiúk közösségi ereje kapcsán, hogy „Nem arról van szó, hogy a legjobb barátoknak kell színházat csinálni. Barátoknak se kell lennünk, sőt, szimpatizálni sem kell egymással, hanem őszintén és lecsupaszítva kell magunkat adni a színpadon. Vállalva a konfliktusokat, de leginkább a gondolatokat. Ez rendkívül izgalmas a színházban, hogy tudunk-e pőrén állni egy kolléga előtt.
Őszintén.” Hogy lehetne átmenteni ezt a grund-érzést a mindennapokba?
Valószínűleg nektek is megvan az az érzés, hogy valójában nagyon hasonlóak vagyunk, de ha találkozunk egy nagymamával, nagypapával, vagy egy tanyasi öregemberrel, akkor igazi egyéniséggel beszélgethetünk. Tőle nem halljuk azokat a mondatokat, ami a facebook időfolyamon vagy a tévében van. Furcsa jelenség, hogy ő ezeket vajon honnan csípte el.
Mi most már olyan korban nőttünk fel, ahol minden választ készen kapunk. Sosem szorulunk rá arra, hogy nagyon komolyan és hosszan végiggondoljunk valamit.
Míg egy ember, aki fogja az ekeszarvát és két hétig azt tolja, húzza, ő két hétig tud gondolkodni egy adott gondolatmeneten. A mi kultúránkban nagyon kevésszer adatik meg, hogy eljussunk az ilyen kegyelmi gondolkodási helyzetbe. Aszerint, hogy milyen válaszokat kapunk a médiából, kultúrából, aszerint betagozódunk bizonyos csoportba vagy klikkbe. Nagyon kényelmes úgy élni az életünket, hogy megkeressük azokat, akik ugyanezeket a készen kapott válaszokat választották.
Hogy lehetne sutba dobni a készen kapott gondolkodást?
Az embernek kutya kötelessége, hogy minden egyes alappillért az életében ő ösztönösen mindenféle szülői, facebook-i, vagy baráti behatás nélkül újragondoljon, hogy neki arról mi a véleménye, mert ettől halad a kultúra, hogy sok önállóság, sok új lény és új érzet hozzáépít még ehhez a várhoz, amit az elődeink felépítettek.
Ezért tartom fontosnak, hogy bátrak legyünk ütköztetni ezeket a gondolatokat, bátrak legyünk képviselni azt, ameddig eljutottunk.
Fotó: Hadik Irodalmi Szalon
Könnyű megfogalmazni azt, hogy nagyon nyitottnak és őszintének kell lenni, ez a gyakorlatban a világon legeslegnehezebb dolog, hogy hogyan jutsz el önmagadig. Olyan 19-20 éves koromban jutottam el eddig a gondolatmenetig, hogy nekem újra kell fogalmaznom magam a szüleim nélkül, a vallásom, a barátaim, a szerelmem nélkül, hogy én valóban ki vagyok.Ehhez képest hogy állnak a kapcsolataim. Életem legizgalmasabb és legfurcsább történései mindig azok voltak, amikor rájöttem, hogy valamiről nagyon gondolok valamit, s ha mélyen a szívembe néztem, akkor nagyon mást gondoltam.
Bátorság kell ahhoz, hogy saját magamnak ellent tudjak mondani, vagy meghozzak egy olyan döntést, ami az én arculatomnak ellentmond.
Hazánk „grundját” hogy látod?
Durván szét vagyunk szakadva, Nem jobboldalra és baloldalra gondolok, hanem egy nagyon durva kulturális szétszakadásra. A szétszakadásnak nem az a magja, hogy mást gondolunk, hanem az a magja, hogy egyik oldal sem akarja elfogadni a másikat. Ez iszonyatosan nagy különbség, mert a szétszakadással nem lenne nagy baj, sőt, ebben szépség is lehetne, hogy mást gondolunk. A baj, hogy nagyon ritkán tudjuk elfogadni, hogy valaki mást gondol.
Azért választottam a színházat hivatásul egyelőre, mert ennek a gondolatmenetnek a megértésében a színház sokat tud segíteni. Azért tud sokat segíteni, mert én az életemet belülről látom, egy nézőpontból, ezért itt mindig egy igazság van. A színház ezzel szemben azért nagyon érdekes, mert én vagyok a néző, s látok két igazságot, ha jó a darab, amit nézek, akkor mindkettőnek megvan a maga igazsága, és hirtelen észreveszem, hogy jé, én is egy ilyen helyzetben vagyok, de vannak más igazságok is. Nehéz erre ráérezni az életben.
A Sztalker drámasuliban fiatalokkal foglalkoztok heti rendszerességgel. Miért vágtál bele ebbe a projektbe?
Azt láttam a testvéreimen, hogy nem tudják, mit csináljanak, nem érezték azt, hogy ők bármit tudnának tenni, ami előbbre vinné a világot. Beszélgettem velük sokat, eljutottam addig a gondolatmenetig, hogy tesók, legyetek boldogok. Azt szeretném, hogy ti boldogok legyetek, beszélgessünk erről, hogy ti hogyan lehetnétek boldogok. A hosszú gondolatmenet a Sztalker suli ötletével végződött.
Mi történik ebben a suliban?
Csináljunk olyat, mintha Sztalker suli első óráján lennénk! Első kérdésem az, hogy akartok-e színészek vagy színésznők lenni? A válaszunk erre az, hogy ne akarjatok színészek vagy színésznők lenni, hanem színházat akarjatok csinálni. Ha színész akarok lenni, akkor én akarok a színpadon valamit mondani. Ha színházat akarok csinálni, akkor azt mondom, hogy együtt mondjunk valamit, együtt gondolkodjunk.
Az együttgondolkodáshoz milyen kérdéseket lehet megfogalmazni?
Feltesszük a kérdést, hogy boldogok vagytok? Hát, néha igen, néha nem. Most sokat voltunk suliban, most nem volt idő boldognak lenni. Mikor vagy boldog? Amikor lövök egy gólt, amikor rám néz a fiú az első padból. Mi az öt legjobb pillanat az életetekben? Mi az öt pillanat, ami miatt érdemes volt megszületni? Hány olyan pillanat van, ami miatt érdemes volt megszületni? Hány olyan pillanat volt, ami az életünknek a legszörnyűbb része, pillanata volt? Tegyük ezt a két történéshalmazt egymás mellé és azt vesszük észre, hogy én éltem eddig 26 évet, de nincs ilyen tíz pillanat az életemben. Miközben megy ez a mókuskerék, reggel 7- kor kelek és hajnali 3-kor fekszem, s majdnem minden ember így csinálja, miközben az igazán fontos pillanatok, amire azt mondjuk, hogy megérte megszületni, az sokévente van. Az összes többi kitölti a kettő közötti időt. Valami ilyenről akarok beszélni a Sztalker suliban, hogy miért történik ez.
Általában az a megfejtés, hogy mindenki nagyon halad a következő dolgára. A Sztalker suli arról szól, hogy miképpen tudnánk lekapcsolni ezt a mindig a következőt, hogyan tudnánk a jelenben lenni. Tulajdonképpen ennek a módszernek az a neve, hogy Mindfulness, vagyis a tudatos jelenlét, aminek az a lényege, hogy minden egyes pillanatot egymás után megélj.
Milyen Mindfulness-gyakorlatokkal dolgoztok?
A legeslegelső gyakorlat és kérdés a tudatos jelenlétben az, hogy mi az a távolság, amit a leggyakrabban megteszel? Általában otthon-iskola, otthon és munkahely. Ez a kettő. Próbáljuk meg végiggondolni, hogy milyen házak mellett, milyen fák mellett megyünk el azon az útvonalon, amit már lehet 7-8 éve, vagy 20 éve megteszünk. Milyen boltok mellett haladunk el, ki dolgozik abban a boltban? Ha esik az eső, hol lesz a pocsolya, milyen virág mellett tudunk elmenni, vagy pusztán az, hogy most milyen hangokat hallunk?Az ember azt a fajta létezést követi, ami a következő pillanatban van már, a jövőben, így nem hallja meg a hangokat, nem veszi észre a házakat, a fákat, az apró dolgokat. Ha az ember elkezdi gyakorolni a pillanatban élést, akkor sokkal kisebb dolgoknak kezd el örülni.
Mi a célotok ezzel a sulival?
A Sztalker suli arról szól, hogy ezt a tudatos jelenlét módszert hétről hétről próbáljuk elsajátítani egyre mélyebb gyakorlatokkal, tehát a mi célunk az, hogy a Sztalker suli ne csak vasárnap történjen meg ott 2-3-4 órában, hanem utána eltartson még ez az óra egy héten keresztül. Egyébként rengeteg dologban segít, mint például a tanulásban, mert annyira jól elkezdtek figyelni a diákok az iskolájukban órán, hogy sokkal kevesebbet kell otthon tanulniuk. Hét hónap alatt ez az 50 gyerek egy családdá tudott formálódni, s most már szinte a színháznál is kezd nagyobb öröm lenni a velük való kapcsolat.
Az okostelefonos világ mennyire nehezítheti a tudatos jelenlétet?
Az okostelefont, amikor nyomkodjuk, akkor tulajdonképpen várjuk, hogy történjen valami. De nem történik semmi. Addig is az agynak nem kell foglalkozni azzal, hogy nincsen semmi.
Amíg régen 4-5 emberrel találkoztam egy nap, és a velük való kapcsolatom volt a kapcsolati hálóm, addig most van a zsebemben 2500 ember.
Velük is minden nap úgymond találkozom, de mivel velük csak annyit lehet beszélni, hogy hogy vagy? jól? vagy csak megosztod egy pillanatodat, ezért minden nagyon a felületére kerül. Míg egy emberi kapcsolatban a legizgalmasabb rész az, amikor teljesen véletlenül ott vagyunk egy asztal mellett este 9-kor, ott van két pohár bor, és hajnali 5-ig beszélgetünk. Hirtelen ráérzünk arra, hogy miért vagyunk emberek, miért fontos az, hogy kapcsolatunk legyen, mert iszonyatosan mélyen le tudunk menni egymásba.
Az okostelefonok elhoztak egy olyan korszakot, hogy ha csendje van egy embernek, jön a diszkomfort érzet. Az okostelefon függőség abból áll, hogy az agy ne vegye észre azt, hogy nincs csend. Az okostelefon a 21. század csendje. Csak egyetlenegy dologtól veszi el az embert, az pedig a gondolkodás. Itt már minden információ egy kész gondolat, s nagyon nehéz benne tovább ásni, mélyebbre gondolni. Minden gondolat primer marad. Én magamhoz igazán akkor fogok eljutni, hogy ha továbbviszem a gondolataimat. Akkor lenne érdekes a facebook adatfolyam, hogy ha minden nap csak egyetlenegy ismerős, egyetlenegy hírével találkoznék, de ez a lefelé pörgetés lehetőséget ad arra, hogy folyamatosan felszínen tartsa az agyat. Ez egy veszélyes dolog, mert az én kétéves unkaöcsém meg tudja nyitni a youtube-ot, és el tudja indítani a Bogyó és Babócát.
Ha belegondolunk abba, hogy neki, ha megkapja négy évesen az okostelefonját, akkor lehet, hogy le fog élni úgy egy életet, hogy sosem fog eljutni a mélyebb gondolatokig. Mély gondolathoz kötelezően csend kell, saját magam kell, hogy legyek.
Ha most elkezdenek felnőni olyan generációk, aki ha csend van, csak benyúl a zsebébe, és csak a felületével találkozik a dolgoknak, akkor egészen eszméletlen süllyedés lesz.
POKET – zsebkönyvek automatából
Budapesten elindítottál a csapatoddal együtt egy POKET névre hallgató kezdeményezést, ami arról szól, hogy könyvautomatákból lehet könyveket venni a főváros több pontján. Ha jól tudom, három év munka előzte meg a megvalósítást. Milyen megfontolásból döntöttél-e grandiózus terv mellett?
Az volt a mi gondolatunk, hogy ha már az emberek a csendben diszkomfort érzettel töltődnek és benyúlnak a zsebükbe, akkor legyen valami más is a zsebükben, ami információ. Ezért kitaláltuk, hogy csinálunk egy zsebkönyv sorozatot, ami olyan picike, mint egy iphone 6 plus. Olyan könyvek vannak benne, mint A Pál utcai fiúk, Utas és holdvilág, vagy egy Eszterházy válogatás. Hosszú éveken keresztül szeretnénk színesíteni ezt a kínálatot, úgy hogy mindenki találjon benne olyat, ami neki tetszik.
Az a vágyunk és az a reményünk, hogy ezek a könyvek menők lesznek, és ha háromból egyszer ehhez a könyvhöz nyúlnak és nem a telefonhoz, akkor esetleg eljutnak mélyebb gondolatokig is, mint ami a telefonban általában található. A könyvek nagyon drágák lennének, viszont ha betesszük őket egy automatába, akkor tudjuk őket olcsón árulni kiváló minőségben. A lényeg itt nem az olvasás, hanem hogy felszólaljunk az ellen, hogy butulunk, pedig nem akarunk.
Említetted, hogy volt rá esély, hogy szociális munkás legyél. Szerinted milyen a megfelelő hozzáállás a hajléktalanokkal szemben?
Édesapám és édesanyám hajléktalanszállón dolgozott kiskoromban. Nagyon sok hajléktalannal találkoztam. Tőlük tanultam meg sakkozni, velük néztem a Barátok köztöt esténként. Szerettem ezt a közeget. Apukámon láttam, hogy mindenkit meg akar váltani, el akar juttatni addig, hogy legalább legyen egy munkája, ne igyon annyit. Aztán apukám életében volt egy törés, amikor találkozott egy emberrel, akin nem tudott segíteni. Ez az ember egyre jobban csúszott le. Apa egyszer leült vele, s azt kérdezte tőle, hogy, János, miért nem fogadja el a segítséget? Miért akar kitaszított ember lenni a társadalomban? Pedig én az egész szívemet, életemet odaadnám azért, hogy maga felemelkedhessen.
Milyen választ kapott édesapád?
Azt mondta ez az ember, hogy „volt 3 lányom és egy feleségem, mentünk az autópályán és elaludtam. Átmentünk a szembesávba, karamboloztunk, meghalt a feleségem és a három lányom, és én voltam a hibás. Nem akarok felemelkedni, nem akarok dogozni, várom, hogy vége legyen.” Ez egy kulcsmomentum, mert rengeteg hajléktalan van, aki várja, hogy vége legyen.
Nekünk, élni akaró embereknek az a kötelességünk, hogy felismerjük, hogy a hajléktalan nem feltétlen maga miatt került ebbe a helyzetbe, hanem lehet, hogy az élete miatt.
Ránézésre semmi esetre sem szabad értékítéletet hoznunk. Az élet semmilyen területén, de itt pláne nem.
Édesapám szokta mondani, hogy az az ember lesz hajléktalan, akit egy ember sem szeret. Akit legalább már egy ember szeret, az nem lesz hajléktalan.
Diákok kérdezték tőlem, hogy ha odamegy hozzájuk egy hajléktalan és pénzt kér tőlük, mit tegyenek? A te válaszod mi lenne?
Tegyük fel, hogy fekszik az aluljáróban egy szakállas öregember. Sokan elsétálnak mellette, természetes a látvány. De ha 2-3 éves kisgyereket elsétáltatnak emellett az ember mellett, akkor óhatatlanul is megkérdezi az anyukájától, apukájától naivan, hogy miért fekszik itt ez a bácsi. Ennek a kisgyereknek még nem természetes az, hogy a nagypapája korú ember ott fekszik a földön. Nekünk már az. Pedig nem kéne, hogy természetes legyen. Az lenne természetes, hogy minden egyes alkalommal megkérdeznék, hogy ez az ember miért fekszik itt a földön? De ehelyett úgy alakult a kultúra, hogy soha senki nem kérdezi meg, hogy uram, miért fekszik itt a földön?
Van egy párhuzamos gondolat a tudatos jelenlét módszerében, ami egy megfigyelés az utóbbi 30 évből. Ha egy bevásárló utca kirakatában van egy leértékelés tábla, de akár csak egy szép kabát, s van egy szépen kihajtott virág a betonból, akkor sokkal több boldogsághormont termel az a tábla, annál is inkább, mert csak azt vesszük észre. A szem valahogyan ösztönösen is másra néz, mást keres. A gyerek akkor kezdi el nem megkérdezni, hogy miért fekszik ott a hajléktalan, amikor elkezdi észrevenni a kirakatot. Nem a pénzadáson múlik, hanem inkább a figyelmen, annak a megértésén, hogy ez most egy új történet, új ember, akivel találkozom, nem egy kitaszított társadalmi réteg homogén tagja.
A színházban, a mindennapi életedben, a szerepeidben hogy jelenik meg számodra a hit, a „személyes vallásod”?
Most amikor bejöttünk, egy hideg művház volt, én most már azt érzem, hogy valamivel megtöltöttük, bár szinte csak én beszéltem, mégis közösen gondolkodtunk, egyszerűen lett valami tere, lett valami energiája ennek a helynek. Na és ami lett, na, én abban hiszek. Színházat is ezért csinálunk. Bemész a színházba, ami egy üres tér, valami történik, és nem tudom pontosan mi történt velem, de máshogy megyek haza, mert valami lett, valami nálamnál többet kaptam.
Nem azt akarom, hogy ez emberek kezdjenek el templomba járni, hanem az emberek kezdjenek el hinni. Nem rátukmálás szinten, hanem tudom, hogy ez egy iszonyatosan izgalmas dolog.
Amikor az ember ráérez erre, rájön arra, hogy mennyi minden nem számít, olyan kevés dolog számít, de az viszont nagyon.
Abban a kultúrában, ahol a lájkok látszódnak, ahol fontos az, hogy meglegyen a legújabb ruhád, meg hogy mit gondolnak rólad a többiek, és hirtelen ebből a kultúrából kilépsz, s azt tudod mondani, hogy ez mind annyira nulla, nem számít, az a lényeg, hogy mi itt együtt vagyunk, bele tudok nézni a szemetekbe, ez nagyon megnyugtató és izgalmas.
Sokat használod online és offline jelenléteidben a derű szót. Miért?
Azt jelenti, hogy olyan ember derűs, aki akkor is tud boldog lenni, ha szomorú. Ez a színházban és az életben is szép állítás. Hamvas Béla írja, hogy ő akkor bukkant rá a derűre, amikor rájött, hogy a szenvedő Krisztus a kereszten és a ragyogó Krisztus egy és ugyanaz. A derű állapota, amikor azt mondom, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell. A derű állapotában lévő ember tud mosolyogni akkor is, ha valami nem jó, mert azt érzi, hogy minden valami felé mutat.
Amikor megismerkedtünk alkotótársammal, ifj. Vidnyánszky Attilával 17 évesen, akkor ő mindig úgy köszönt nekem, hogy derű. Nekem az még semmit nem jelentett, és amikor megválasztották Ferenc pápát, ő is a derű szót hozta hozományul, a kedvenc íróm és gondolkodóm, Hamvas Béla is a derű szóval példálózik. Bulgakov: Mester és Margarita című regényének végén Woland, aki tulajdonképpen az ördög, azt mondja, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell, ezért forog a világ. Ez a derű alapmondata is lehetne.
Nemecsek bőrébe bújva átléped a félelem határvonalát és a bátorság földjére lépsz. Mit jelent számodra a bátorság?
Egy magazin nemrég megkérdezte tőlem, hogy szerintem mihez kell a legnagyobb bátorság: szerintem változni és változtatni. Mert az a tapasztalatom, hogy rengeteg ember éli valahogy az életét, nincs vele megelégedve, nagyjából tudja, hogy milyen lenne az ideális élet, hogy szeretne élni, de mégsem hozza meg a döntést. A bátorság a változáshoz kell. Most ezt mondom, de lehet, 10 év múlva azt gondolom, hogy ahhoz kell bátorság, hogy ne változzak.
Szabó Erik interjúját olvashattad.
Leadfotó: MTI fotó Mohai Balázs, szinhaz.org
